“Amilyen a család, olyan lesz a gyerek” – interjú Bacsa Ferenccel
Bacsa Ferenc világklasszis magyar birkózók tucatját nevelte fel, 71 évesen ma is aktív, a serdülő válogatott mellett edzősködik és a Magyar Birkózó Szövetség utánpótlás albizottságának tagjaként dolgozik, így ha valaki, ő ismeri a sportág múltját, jelenét és jövőjét. Vele beszélgettünk.
Hogyan lett utánpótlásedző?
A hetvenes években Dorogon kezdtem, mikor a fiam, a későbbi olimpikon, ma a Magyar Birkózó Szövetség ügyvezető alelnökeként dolgozó Bacsa Péter még hétéves volt, és az egykori edzőm egyszer felvetette, mi lenne, ha én is edzősködnék a klubnál. Azt már akkor is tudtam, hogy közösséget kell kovácsolni, és olyan személyiségekkel együtt dolgozni, akik pedagógiailag is meg tudnak felelni annak, hogy fiatalokkal kell foglalkozniuk. Így jött össze a későbbi korosztályos világbajnok Gál Tamás, a világ-és Európa-bajnoki ezüstérmes Kismóni János és a világ-és Európa-bajnoki bronzérmes Aubéli Ottó, akik fiatalon is remek eredményeket értek el. Az egyesületi rangsorban ötödikek voltunk, ami nagy szó volt vidékiként. A mostaniak közül itt nőtt fel Korpási Bálint, Lőrincz Tamás és Viktor és Módos Péter is.
Volt edzői hitvallása, amit mindig szem előtt tartott?
A szeretetteljes szigorban hittem, és abban, hogy én vagyok a versenyzőkért, és nem fordítva. És persze igyekeztem megértetni a tanítványokkal, hogy első az iskola, és csak második a sport, ezt össze kell tudni egyeztetni. Büszke vagyok rá, hogy a tanítványaim az életben is megtanultak koncentrálni és küzdeni, közgazdászok, jogászok, fizikusok, tanárok és sikeres vállalkozók lettek belőlük.
És a szőnyegen?
Az edzéselmélet szinte a bibliám volt. Sokoldalú fizikai képzést kell adni, utánpótláskorban nem az eredményességet kell hajszolni. A képzés a korosztálynak megfelelő legyen, lennie kell benne például futásnak és nyújtásnak is. Egyszer megfigyeltem, hogy a legendás Alekszandr Karelin a bemelegítésnél spárgázgatott, több se kellett, Lőrincz Tamással azonnal ráfeküdtünk a nyújtásra, amivel eleinte igencsak megszenvedett, de mára szerintem hálás érte.
Utánpótlásedzőként dolgozik hosszú évtizedek óta. Nem akart felnőttekkel többet foglalkozni?
Korábban a Mr. Tus Birkózóiskola vezetőedzője voltam, Struhács György és Takács Ferenc voltak a munkatársaim, most pedig a szövetség által megbízott vezetőedzőként dolgozom a serdülő válogatottnál, ahol elsősorban a kötöttfogásúak edzéseit irányítom, de rengeteg feladatot kell koordinálni. De voltam én felnőtt edző is, 1994 és 1996 között, az athéni olimpiai előtt a kötöttfogású válogatott edzőjeként dolgoztam, 2012-ben pedig szintén a felnőtt válogatott edzője voltam, akkor elsősorban Lőrincz Tamásra és Módos Péterre kellett figyelnem, előbbi ezüst, utóbbi bronzérmet szerzett. A kinevezés oka az volt, hogy a szövetség úgy döntött, az edzői vonalat kell erősíteni, és én lettem a harmadik edző a nemzeti csapat mellett, aminek a bizalmi tőke lehetett az oka köztem és a versenyzők között, tőlem elfogadták az építő kritikát. De kemény időszak volt.
Mire gondol?
Emlékszem, Lőrinc Tominak felrepedt a bőr a medencéjénél, így óriási fájdalmai voltak a felfordításoknál, hiába kenegettük, nehezen gyógyult, az olimpia előtt hat hétig így kellett edzenie, az egyik fő feladatunk a fájdalomküszöb kitolása lett. Egyébként erről a generációról csak annyit, hogy nagyjából tizenöt éve, egy nemzetközi versenyen Gennagyij Szapunov, az egyik legnagyobb orosz edző, látva ezeket a magyar srácokat odahívott magához, és mondta, nagyon kíváncsi, mi lesz belőlük, mert látja, hogy mindegyiknek megvan a maga stílusa, egyénisége. Aztán mikor a 2012-es olimpia elődöntőjében Lőrincz Tomi legyőzte a grúz Manuchar Tskhadaiát, aki egyébként korábban hatszor bizonyult jobbnak nála, odajött hozzám gratulálni, hogy ez valami fantasztikus, tanári volt. Tomi így bejutott a döntőbe, ahol történt, ami történt.
Milyen a kapcsolata a régi tanítványokkal?
Úgy tervezem, a tokiói olimpia előtt minden héten elmegyek hozzájuk, megnézem őket, de csak figyelem majd őket, nem én irányítom az edzésüket. Néhány hete vendégül láttam őket, vagy huszonöten gyűltünk össze egy présházban, ott voltak a régi tanítványok mellett a válogatott edzők és a dorogi edzőkollégák is. Nem először szerveztünk ilyet. Ettünk, ittunk, nevettünk, ezt egyfajta jutalomnak szántam. Ott mondtuk Lőrincz Viktornak, hogy megbocsátjuk a világbajnoki ezüstérmét, ha megnyeri az olimpiát!
Összetartó csapat maradtak?
Korpási Bálint példáját hoznám fel, aki soha nem reklamált, olyan volt és úgy dolgozott, mint egy fakír. Kivételes ember, akiben megvan együtt a szorgalom, a kitartás és az önfeláldozás. Lőrincz Tamás volt a nagy ellenfele, közel egyidősek, hasonló súlycsoport, és a legjobb barátok voltak és azok ma is, mint egyébként ezek a srácok mindannyian. Ez az egyik erősségük, hiszen megtanítottuk nekik, hogy ha egymást segítik, az egyéni teljesítményük is jobb lesz. Amilyen a család, olyan lesz a gyerek, azaz amilyen az edző, olyanok leszek a tanítványok.
Tehetséges generációkat nevelt ki és kísért a csúcsig. Milyen a mostani magyar birkózó utánpótlás?
Majdnem két évtizeden keresztül dolgoztam az utánpótlásban, 1992-től pedig a szövetség alkalmazottja lettem, rengeteg utánpótlásversenyen vettem részt edzőként. Úgy látom, a 2024-es párizsi olimpiára érik be egy ígéretes generáció, amelynek tagja például a junior világ- és Európa-bajnok Takács István, a kadét világ- és Európa-bajnok Szőke Alex és az ifjúsági világ- és Európa-bajnoki bronzérmes Váncza István. Ezek a srácok jó kezekben vannak, már a felnőttekkel edzenek együtt, kimagasló utánpótlás eredményeik vannak. Vannak mellettük mások is, akik ha elvégzik a munkát, be fognak tudni törni a felnőttek közé, és az U23-as korosztályban is vannak tehetségeink, de több alázatra van szükségük. Tapasztaltból mondom.
Ha visszanéz a pályafutására, kereknek látja?
Hetvenegy éves vagyok, önkéntes munkában Dorogon, az új, csodálatos csarnokban edzősködöm, serdülőkkel és diákokkal foglalkozom. Sok tehetséget látok, remélem, végig tudom őket kísérni, fizikailag jó állapotban érzem magam. Az életem során rengeteg időt és energiát fektettem és fektetetek az edzői munkába, de határozottan úgy gondolom, hogy utánpótlásedzőnek lenni a legszebb és legnehezebb munka. Nemcsak az a feladatod, hogy kiszúrd a tehetséget, hanem hogy megnyerd a sportágnak.
VINCZE SZABOLCS