Az mérhetetlenül kevés, ha azt állítjuk, játékosokat nevelt a magyar vízilabdának.
Mérhetetlenül kevés, noha megannyi A4-es papíron sorolhatnánk a neveket, akik kikerültek a kezei közül, olyan játékosokét, akik legendák lettek a sportágban.
Mindez azonban csupán egy része annak, amit lenyűgöző edzői pályája során alkotott.
Mert bizony a pólótanítás mestersége mellett olyat adott, ami egy életre elkísérte a mellette felcseperedő nemzedéket.
Tanított, nevelt, odafigyelt.
Értelemszerű, hogy nem lehetett minden tanítvány később olimpiai -, világ- vagy Európa-bajnok, nem kerülhetett mindenki neve a Hajós márványtáblájára, ugyanakkor mindenkit, valóban mindenkit olyan útravalóval indított el, ami meghatározó jelleggel bírt az életében.
„Amikor négy és fél évesen a nagyobb srácok után mentem a Duna öbölben a mély vízbe, akik aztán a megfulladás előtti pillanatban mentettek ki, apám nem sokat hezitált, másnap levitt az uszodába. Mindez nyolcvanöt és fél évvel ezelőtt történt. Ott ragadtam.”
Szellemileg frissen, a megszokott, imádnivaló hanglejtéssel, igazán „fecsóbácsisan” mondta ezt a telefonba.
A legfontosabb: jól van, dobogókői otthonában követi a megváltozott világ történéseit, az uszodákban mostanság ritkán láthatjuk, miként elárulta, a Szőnyi úton edzőként dolgozó unokát sem akarja jelenlétével zavarni, de nagyon drukkol neki, és mondani sem kell, büszkeséggel a szívében gondol rá, miként az ő testvéreire, vagy éppen szeretett Dénes fiára, a legendás kapitányra.
„Odafigyelek magamra, az étkezésre, a mozgásra, ha már a Teremtő ilyen csodálatos életet adott nekem” – fogalmazott bájosan.
Megállt egy pillanatra az idő a vele való fantasztikus beszélgetés során, órákig idézhetnénk örökbecsű szavait, de nem ezzel a céllal történt a hívás, nem kellett jegyzetelni, „csak” hallgatni, barátilag hallgatni, átadni magát az embernek az élménynek, hálát adva az égnek, hogy ismerheti, szeretheti.
Fecsó bá’ ma 90 esztendős.
Isten éltesse!
(a.z. , waterpolo.hu)