Ha valaki, hát dr. Oros Ferenc elmondhatja magáról, hogy otthonosan mozgott a Testnevelési Főiskolán, a mai egyetemen, hiszen mindkét szülője is ott dolgozott. Legutolsó lakhelyén, Zuglóban fogadott, hogy csak és kizárólag az életét betöltő atlétikáról beszélgessünk. Alig kezdtünk hozzá, máris az egyik, korábbi kedvence, Árváné Orosz Irén került szóba.

– Irénke 800 és 1500 méteres futóként került hozzám, s mivel a férje ragaszkodott a személyemhez, én pedig középtávfutókkal nem foglalkoztam, így kompromisszumként megállapodtunk a 400 méterben. Ezen a távon volt kint az 1972-os olimpián, majd később a 200 és 100 méter került a középpontba. A végén a 60 méterrel együtt mindhárom rövidtávon egyszerre tartotta az országos csúcsot. Ma már csak kétszázon ő a rekorder 23.06 másodperccel.

– Ezzel máris benne voltunk a sűrűjében. A tanár úr 1967-től 1973-ig az Újpesti Ú. Dózsában edzősködött, ekkor került át adjunktusként a TF-re, ahol 1989-ig folyamatosan ott volt, közben 1984-ben doktorált.

Aki azt hiszi, hogy a TF-en jól kipihentem magamat, ad téved. Délután háromkor minden nap elindultam Újpestre, miközben a tanítványaim Dézsi András felügyelete mellett elkezdtek melegíteni. Amire odaértem, már kezdődhetett is az érdemi munka. Mivel három magyar csúcstartó is volt a csoportomban, szinte mágnesként húztunk másokat is, aki vándoroltak is hozzám. Rábai Gyuszi, Rozsnyai Huba, Fügedi József, majd jöttek a fiatalabbak, az 1960 körüli születésűek. A gátfutó Európa-bajnok Bakos Gyuri, a szekszárdi Kovács Attila, aki egyetlen fehér emberként végül 4. lett a világbajnokságon 1987-ben, 100 méteren. Kétszázon máig övé a hazai csúcs 20.11 másodperccel.

– Mikor lett a válogatott vágtázók mestere?

Napra nem tudnám megmondani, de legkésőbb 1974-ben. Amikor Fejes Zoli bácsi lett a szövetségi kapitány, az első útja hozzám, a TF-re vezetett és felkért szakágvezetőnek. A szöuli olimpiával bezárólag voltam a válogatottak mellett, akkor ezért-azért eljöttem és inkább kimentem Katarba.

– Tizenöt év azért nem semmi, Önhöz pedig ragaszkodtak a tanítványai. Mi volt a sikereinek a valószínűsíthető oka?

Tudni kell, hogy a kezdő éveim idején kezdetleges megítélése volt a vágtaszámoknak. Ha valaki elég gyorsnak tűnt, fel kell vinni hosszabb távokra és sokat kell futni – ezek voltak az alapelvek. Én pedig azt tartom, hogy aki 60 méterre, a fedettpályára készül, annak 60 méterre szóló felkészülési terv kell, aki százra annak arra a távra kell konkrétan koncentrálnia. A másfajta munka is vonzotta a fiatalokat hozzám, aki korábban soha nem alkalmazott újításokat is bevezettem. Téli időszakban például hetente kétszer egyórás gimnasztikát vezényeltem, amely tele volt nyújtással és szökdeléssel. Előbb csak a csarnokban, majd a tornászok termében, a filcen gyakoroltunk. Amikor végeztünk, öt perc múlva erősítéssel folytattuk. Ez akkoriban itthon teljesen új iránynak számított. A tippet a fiatalkori edzőmtől Barna Pista bácsitól vettem át, mert tudtam, hogy ez jó.

– Azért valamivel alá is kellett támasztania ennek a vonalnak a jóságát?

Ez természetes. Amikor 1966-ban a TF-en megkezdődtek dr. Nádori László tanár úr edzéselméleti előadásai, én már az első félévben beiratkozott hallgatói közé tartoztam. Annyi okosságot tudott felvonultatni, hogy szerintem a maiak sem tudnak többet vagy mást elmondani.

Az elméletet és a gyakorlatot összehozni, a fiatalokkal a kemény munkát elfogadtatni, ezeket közös origóba vinni – nem könnyű dolog. Szigorú voltam, de elfogadtak. Sosem alkudoztam egyetlen versenyzővel sem. Egyszer jött egy tehetséges srác, aki megrökönyödött azon, hogy szombaton is van edzés, ő márpedig ezt nem vállalja. Két hét múlva már vasárnap is jött, mert belátta, hogy különben lemarad a többiektől.

A csoport hangulata, kohéziója borzasztó sokat segített. Csak a női 400 méter csúcsát nem tudtuk megszerezni.

– Katarból 1996-ban tért vissza, s megint jókorát változott az élete.

Egy évvel később lettem Kovács Etele és Szécsényi József után tanszékvezető a TF-en, a válogatottakhoz pedig az 1998-as, budapesti Európa-bajnokságra történő felkészülés érdekében hívtak vissza. Végül a 2000-es olimpiáig maradtam, 2001-ben megint Katar felé vettem az irányt. Két részletben tizenegy évet töltöttem ott, az első szakaszban szenzációs eredményeket értek el versenyzőim. A labdarúgásban működik az „új edző jól seper” mondás, az atlétikában szerintem ez nem játszik szerepet, de ott mégis működött. Néhány hónap múlva a kuvaiti iszlám olimpián esélytelenekként majd minden számban győztek az embereim. Az Ázsia-bajnokságon egy négyszázas futóm, Ibrahim a korábbi 46.6 másodperces egyéni csúcsát néhány hónap alatt 45.6-ra javította. Egy másik kiválóságukat, az elvileg már visszavonult Talan Maszurt rábeszéltem a folytatásra – nyert vagy hét-nyolc Ázsia-bajnokságot, és még másokat is sorolhatnék. A lényeges változás az volt, hogy a külön-külön, más és más edzőkkel készülő legjobbjaikat kivétel nélkül a kezembe adták, központi felkészülésre. Ez mindenkire motiválóan hatott. A szövetség persze ott is beleszólt az ügymenetbe. Ibrahimnak külön edzőt hozattak az olimpiai bajnok, amerikai Lee Evans személyében, akinek nem volt edzői gyakorlata. Három évre volt szükségük, amíg Ibrahim képes lett tovább javítani az egyéni csúcsát.

– 2006-ban befejezte a külföldi kalandozást. Utána mi következett?

Volt még egy kis kapcsolatom az atlétikával. Jött egy Palágyi Gergely nevű, eltiltás után visszatérő 110 gátas fiú azzal, hogy legyek az edzője. Ingyen, de csak heti egyszeri tanácsadást vállaltam. Az illető javulgatott is, de a korábbi eredményeit már nem tudta megjavítani. Voltak technikai gondjai, amelyeket fiatal éveiben kellett volna kijavítani. Márpedig ez általános tapasztalat: mindennek megvan a maga ideje. A rossz beidegződések kijavításának is. Egy idő után meg is mondtam neki mindezt és azt is, hogy a térdei miatt sem tud továbblépni. Megbeszéltük, hogy a veterán vb-re felkészül, azt meg is nyerte és ezzel be is fejezte. Csinált egy szenzációs klubot Budafokon, amelyet mindmáig vezet.

– Edzői munkásságára hogyan tekint vissza?

Alapvetően elégedett vagyok, hiszen atlétikában – különösen a rövidtávfutásban – eleve végesek a lehetőségeink. Ha valaki, hát mi megtapasztalhattuk, mi az, hogy konkurencia? Nagy tanulság, hogy az edzőversenyző kapcsolat milyen fontos. Koltai Jenő bácsi nem tudta egy idő után irányítani Németh Miklóst, ugyanez volt a helyzet a Tamás Laci bácsi – Paragi Ferenc kapcsolatban is. Érdekes, hogy Kulcsár végig hűséges tanítványa volt Jenő bácsinak, nem is mondhatott mást, mint amit tőle tanult. Csak MÁSKÉNT mondta és ezzel tudta magát elfogadtatni Németh Mikivel.

– Nyugdíjas kívülállóként hogy értékeli a magyar atlétikát, különös tekintettel a 2023-as magyarországi világbajnokságra?

Általánosság szintjén mondom, hogy az edzőképzés ebben a formájában nem jó. Nem lehet egymással szemben ülve edzőket képezni! Előbb minimum fél, de inkább egy évet kellene valaki mellett dolgozva eltölteni és azután jöhetne az elmélet. Ha kimegyek a fedettpályás erőpróbákra, sok ügyes, jóalakú, tehetséges gyereket láthatok, de azt a munkát, amit kellene, nem tudják vagy nem akarják elvégezni. Nagyon keményen kell dolgozni azért, hogy valaki eljusson a világszínvonalra. A debreceni gátfutó, Kozák Luca, az odaérhet! Rajta látszik, hogy tudja, mire és hogyan kell készülnie. A súlylökő Márton Anita is sikeresen visszatérhet. Így állunk.

JOCHA KÁROLY

Megjelent a Magyar Edző 2021/4 számában.