Varga Zsolt lassan tíz éve irányítja a Ferencváros férfi vízilabdacsapatát, júliustól pedig betölti a magyar válogatott szövetségi kapitányi posztját is, mellyel első világversenyén, a spliti Európa-bajnokságon ezüstérmet szerzett. A Magyar Edzők Társaságával az elmúlt évtizedről beszélgetett.

Nyakában egy olimpiai és két Európai-bajnoki aranyéremmel , valamint egy világbajnoki ezüstéremmel a vízilabdázó Varga Zsolt 2012-ben döntött úgy, befejezi profi pályafutását, miután játékosként sikeres éveket töltött el hazánkon kívül Horvátországban és Olaszországban is. Számára akkor már nem volt kétséges, hogy a jövőjét is a sportágban képzeli el, méghozzá a medence partján.

“Alapvetően nem akartam edző lenni. Olaszországban légióskodtam, amikor felkértek, hogy tartsak egy hetes edzőtábort gyerekeknek. Nagyon nagy élmény volt velük dolgozni, szeretettel és lelkesedéssel fordultak a sportág felé, ezért már akkor megfordult a fejemben, hogy a visszavonulásom után akár szívesen dolgoznék edzőként” – mesélte az ötvenéves szakember.

A következő lökést akkor kapta, amikor 2010-ben Nápolyból hazatért a Ferencvároshoz, és a junior válogatott élére frissen kinevezett Horkai György felkérte, legyen a másodedzője, amire szívesen mondott igent. Ráadásul ezzel párhuzamosan a Fradi ifjúsági csapatánál is elkezdett edzősködni, amelyben olyan játékosai voltak, mint Pohl Zoltán, vagy Vogel Soma, akikkel azóta is együtt dolgozik, most már az FTC felnőtt együttesénél és a válogatottnál.
A visszavonulása után egy évvel kérte fel Ambrus Tamás, az FTC felnőtt csapatának egykori edzője, hogy vegye át a csapatot, amellyel a Pécs ellen kiesési rangadót vívtak, végül a 12. helyen végeztek.

“Visszatekintve, szinte minden spektrumát láttam az edzői munkának. Alulról indulva fokozatosan, türelmesen felépítettük a csapatot és a játékot, a következő évben kilencedikek, majd három éven át negyedikek voltunk, mire 2017-ben az első LEN-kupa-győzelmünket arattuk. Ezt nemcsak megismételtünk egy év múlva, de 2018-tól jöttek a bajnoki címek, majd 2019-ben megnyertük a Bajnokok-ligáját” – emlékezett vissza Varga Zsolt, aki a zöld-fehéreknél olyan további, később válogatott játékosokkal dolgozott együtt, mint Jansik Szilárd, Zalánki Gergő, Manhercz Krisztián vagy Német Toni.

“Kifejezetten vonz, hogy ebben a szakmában teljesen más a stresszfaktor, mint játékosként volt és más az öröm is. Annak idején időnként akkor is elégedett tudtam lenni magammal, ha a csapat kikapott, de én úgy éreztem, nem játszottam rosszul, és megtettem mindent. Edzőként nincs ilyen, mert hiába látok két jó formában lévő játékost a csapatomban, amikor több mint egy tucatért vagyok felelős. Ami persze rendjén is van, hiszen én készítem fel őket.”

Mint mondja, ez sokszor okozott benne feszültséget, főleg eleinte volt nehéz örülni még a győzelem után is, ha érezte, hogy a játék nem ment igazán jól. Hosszú tanulási folyamat volt, mire mindenre rájött, és mindent el tudott fogadni. Tapasztalatból jött rá arra is, hogy ha vezetőedző lesz az ember, hirtelen minden komplikáltabbá válik, minden percben figyelni kell az adott mérkőzésre, ami annyit vesz ki belőle, hogy utána szinte rögtön el tudna aludni.
Az elmúlt évtizedben edzőként számos sikert ért el a Ferencvárossal, és most már a válogatottal is, amiben legnagyobb szerepet szerinte egyrészt a kitartása játszik, másrészt a képessége az analitikus gondolkodásra.

“Az első pillanattól fogva úgy gondoltam, hogy nekem tanulnom kell ezt a szakmát, taktikai és technikai szinten egyaránt, és ha valaki hajlandó tanulni és kitartó, messzire lehet jutni. Játékosként sem tartottam, és edzőként sem tartom magam kiemelkedően tehetségesnek, de rengeteg energiát voltam és vagyok hajlandó belefektetni, a családom szerint egyenesen makacs vagyok!” – fogalmazott Varga Zsolt.

Pedig nem volt ez mindig ilyen egyszerű, az első két, három év kudarcai után tele volt kétellyel, hogy valóban ez-e az ő útja, kereste és folyamatosan újraépítette önmagát. Főleg, ha nem úgy haladt előre a maga választotta úton, ahogy tervezte, de a sok kétkedés után, 2014 táján azt a döntést hozta, hogy nem adja fel, tovább csinálja, és megismeri a szakma minden szegmensét.

A válogatott vezetése akkoriban annyira érdekelte csak, mint minden, ambícióval rendelkező edzőt, sokszor automatikusan elemezte magában, mit csinálna másképp, hogyan reagálna az adott helyzetekben. Az idei, nyári felkérés viszont kicsit váratlanul érte, hirtelen ott találta magát a szövetségi kapitányi székben, ami önmagban napi hat-nyolc óra munkával járt.

„Vári Attila elnök hívott fel, és megkérdezte, lennék-e szövetségi kapitányjelölt, ha váltásra kerülne a sor, de mivel Märcz Tamás akkori kapitány a jó barátom, jeleztem, hogy csak akkor hívjanak fel, ha vele biztosan nem hosszabbítanak, mert nem az volt a célom, hogy a helyére üljek.

Óriási megtiszteltetésként éltem és élem meg, hogy végül engem választottak a jelöltek közül, már magában az is a szakma csúcsa, ha az ember szövetségi kapitány lesz, de pláne az a magyar válogatottat irányítani. Ennél feljebb ebben a szakmában egyszerűen nincs. Úgy gondolom, ez a kinevezés elismerése az eddigi munkámnak, hogy jól szolgálom a magyar vízilabdát.”

Nem volt egyszerű a felkészülés a válogatottal első világversenyére, az Európa-bajnokságra, a játékosok mentális állapota nagyon különböző volt. Egy részük a rosszul sikerült budapesti világbajnokság miatt volt csalódott, a másik még nem volt felnőtt világversenyen – belőlük kellett relatíve rövid alatt ütőképes csapatot gyúrni.

A spliti kontinensviadalon aztán egyre nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lett az együttes, lépésről lépésre haladtak. Szerbiát kilenc góllal győzték le, ami magyar Eb-rekord. Felülkerekedtek Montenegrón, majd a világbajnok spanyolokon, és egészen a döntőig meneteltek, ahol végül 10–9-es vereséget szenvedtek a házigazda horvátoktól. Ez a remek szereplés ellenére kicsit csalódás volt a számukra, mert úgy érezték, megvolt az esélyük a győzelemre.

„Az Eb bebizonyította, hogy igenis lehetünk a legjobbak a világon, de végtelen alázat és figyelem kell ahhoz, hogy valóban azok is legyünk – tette hozzá Varga. – A befektetett munkán múlik minden, és azon, hogy soha nem szabad elhinni, hogy mi vagyunk a legjobbak, mert az ellenfelek a fejünkre nőnek, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem is mi vagyunk azok.

Ha egy csapat megnyeri az olimpiát, a világ- vagy Európa-bajnokságot, az csak azt jelenti, hogy abban a pillanatban ő volt a legjobb, de máris a következő lépésen kell gondolkozni, mert ha egy gárda első, utána mindenki le akarja majd győzni. Modern, európai felfogású csapatot kell építenünk, és abban mindig benne lesz a győzelem.”

Fotók: Fradi.hu

VINCZE SZABOLCS