Rengeteg sikeres edző működik a magyar sportban, ám azok száma már jóval kevesebb, akik több mint fél évszázada végzik a dolgukat, keményen kitartanak a helyükön, jöjjön közbe bármi, ami hátráltatja őket. Ebbe a szűk körbe tartozik a jó példaként, szerényen, minden felhajtás nélkül tevékenykedő Szabó Imre is, aki a BEAC Atlétikai Szakosztályában tölt be sok éve pótolhatatlan szerepkört, tavaly pedig megkapta a Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play-díját.
Legyen bár hideg vagy hőség, süssön a nap, zuhogjon az eső, ő minden nap megtalálható a Bogdánfy úti sporttelepen. Az egyik este a villanyfényben még javában zajló edzések egyikén látogattuk meg az immár hetvenes, de változatlanul ambiciózus szakembert.
Hadd kérdezzem, hány éve szolgál a BEAC-ban?
1968 óta, azaz 53 éve vagyok itt. Szerettem volna jó középtávfutó lenni, de egy súlyos fertőző májgyulladás fizikai terhelhetőségemet lehetetlenné tette.
Edzői pályafutása kezdetét is 1968-tól számítja. Mikor lett a BEAC főállású atlétaedzője?
1970-1977 között dr. Bácsalmási Péter vezette a BEAC Atlétikai Szakosztályát. Én lettem a gazdasági vezető, és párhuzamosan már fiatalokkal is foglalkozhattam. 1977. február 1-jén kezdtem főállású edzői tevékenységemet közép-hosszútávfutás és gyaloglás szakágakban. Ez egy nagyon sikeres időszak volt. Sajnos 1981-ben, Péter bácsi halálát követően a szakosztály szétesett. Káosz, zűrzavaros évek következtek. Ebben az időszakban is folyamatosan végeztem edzői munkámat magányosan, tanítványaim kivétel nélkül E-betűs trikóban versenyeztek. 1993-ban Szepesi Ádám és Kelemen Endre irányításával visszaállítottuk a színtiszta BEAC-atlétikát. 1998-ban, a BEAC százéves évfordulót követően Gerendási István vette át a szakosztály irányítását, vele – aki a mai napig szakosztályunk igazgatója – kezdtük el egy új szakosztályi modell felépítését. Beszélgetésünk közben többször is jöttek a tanítványok eligazításra: az egyik fiatal lánynak 8 km lett a fejadagja, másnak más. Az viszont egyértelműen kiderült, hogy igenis vannak reményteljes atléták a BEAC-ban mostanság is. Én ma is azt tartom, hogy a BEAC-hagyományokat őrizni és erősíteni kell. Ez a törekvés számomra mindig is fontos volt, ez a tradíció tartott meg mindmáig a BEAC-ban.
Mit tart edzői munkássága során a legfontosabbnak, amiből nem enged, amihez mindenáron ragaszkodik?
Nagyon fontosnak tartom az első benyomásokat. Amikor egy tizenéves fiatal szemében meglátom a tüzet, és tehetségesnek is tartom, onnan kezdve mindent elkövetek azért, hogy az illetőt megnyerjem a sportágnak, és amit lehet, kihozzak belőle. Erre a legjobb példa Csere Gáspár esete, akivel tizenkét éves korában találkoztam először, mindmáig kiváló a kapcsolatunk.
Az elmúlt húsz év során felmerültek komolyabb nehézségek, megingások is?
Természetesen. Egy időben Gáspár a fejébe vette, hogy a duatlon lesz a fő száma: kerékpározásban és futásban is helyt akart áll-ni. Néhány hónapig ez ment is, majd mivel meggyőződésem, hogy a két sportág magas szinten nem működik egymás mellett, ezért döntés elé állítottam: vagy futás, vagy kerékpár. Szerencsére jól döntött, az eredményei igazolják a korábbi választás helyességét. Tizennyolc éves korában indult először a félmaratoni országos bajnokságon, ahol második lett. Onnantól kezdve nyílegyenes az útja.
Szabó Imre és Csere Gáspár
Tanítványa immár évek óta a legjobb hazai maratonistának számít. Van komoly riválisa egyáltalán?
Három kiváló futót említenék 2010-től: Kovács Tamást, Józsa Gábort és Jenkei Pétert.
Mit gondol, Rio de Janeiro után sikerül tanítványának a párizsi olimpiára is kijutnia?
Nyilvánvaló, hogy egy kiváló sportolónak a legfontosabb célja az olimpiára való kijutás. Az amszterdami 2:14:34-es futása erre reményt adhat.
Az évek során mindig voltak olyan versenyzői, akikkel szíves-örömest foglalkozott. Mondana közülük néhányat?
Jelenlegi tanítványaim közül Csere Gáspár mellett kiemelném Tóth Tamást (Rio de Janeiro, Tokió olimpikonja, triatlonos, a futóedzéseit irányítom). Hazai élversenyzőim: Farkas Dáriusz, Dani Áron, Ohn Kinga, Heffner Hédi, Janositz Gréta, Jánosi Lilla.
A szakosztály általános „létezési” feltételeiről még nem esett szó…
Ez a kérdés sok éve gondot jelent számunkra. A BEAC-ban az atlétákról egyszerűen nem akarnak tudomást venni. A pályánkat eladták, tönkretették, a nyolcsávos rekortán közepére sátrat építettek a jégkorongozók számára. A rekortánt már nem lenne szabad használni, mert elvékonyodott, szinte betonkeménységűvé vált a huszonnégy éves terheléstől, ám ennek felújításától elzárkóznak. Az, hogy az utolsó huszonhárom évben életben maradtunk, Gerendási István barátomnak, szakosztályunk igazgatójának, feleségemnek, Szabó Anikónak, valamint annak a sok-sok kiváló atlétának köszönhető, akik a nehézségekkel teli, küzdelmes időszakban is velünk maradtak.
Jocha Károly
Megjelent a Magyar Edző 2021/4 számában.