Sibalin Jakab: nekem a 100 százalék a mérce!
A közelmúltban negyvenkét új szakedző kapta meg bizonyítványát a Magyar Kézilabda Szövetség (MKSZ) Nemzetközi Edzőképző Központjának ünnepélyes rendezvényén, amelyre a Sportok Házában került sor. A díjkiosztón az is elhangzott, hogy a végzett hallgatók közül Sibalin Jakab érte el a legjobb eredményt. Ha úgy tetszik, ő volt az éltanuló ebben az igyekvő és törekvő társaságban. Sibalin Jakabbal ez alkalomból beszélgettem.
– Mit szól ehhez a minősítéshez, hogy a 42 hallgató közül Önt jelölték meg a legjobb tanulónak?
– Természetesen ilyenkor mindig örül az ember. Azok után különösképpen, hogy hosszú éveken át úgy tűnt, nem az edzői pálya lesz életem fő működési területe. Pénzügyi-közgazdasági diplomával is rendelkezem, s évekig a magánszférában dolgoztam. Azután jött a fordulat, én pedig az edzői pályán találtam magamat. Márpedig ha valamit csinálok, azt szeretném teljes tudásommal tenni. Ezért is nevezem be az edzőképzőbe, ahol igyekeztem minél többet elsajátítani a látottakból, illetve hallottakból. Szükség is van a felkészültségre, hiszen egyszerre két vasat is a tűzben tartok, immár évek óta.
– Mielőtt elmerülnénk a jelenkor sűrű teendőinek elemzésébe, érdekes lenne arról hallani, hogyan indult ez a sikeres kézilabdázó pályafutás?
– A legfontosabbnak azt tartom, hogy volt egy kiváló testnevelő tanárom és edzőm. Számomra ez nagy öröm, hogy így történt, azt pedig nagyon sajnálom, hogy manapság szinte senki nem hivatkozik arra, hogy a tanára vezette be a kézilabdázásba. Egyszerű az ok: eltűntek azok a testnevelők, akik egyben nevelők is egy személyben. Az is tény, hogy mostanában talán ismét van egy kis mozgás, de az áttörés nem megy egyik napról a másikra. Azok a játékosok, akik eljutnak egy bizonyos fokra, azoknál sincs minden rendben. Sajnálatos tapasztalatom ugyanis, hogy ezek többsége úgy gondolja, ő már egy beérkezett valaki, akinek a csapatba történő bekerülés alanyi jogon jár. Nem igazán küzdenek meg azért, hogy oda kerüljenek, ha pedig ott vannak, akkor sem akarnak megszakadni azért, hogy ott is maradjanak. A tenni- és győzni akarás bizony hiánycikk lett az utóbbi években.
– Ezek figyelemfelkeltő mondatok, viszont Sibalin Jakabról még mindig nem sokat tudtunk meg…
– Lábatlani származású vagyok, ott is kerültem kapcsolatba a labdajátékokkal, elsősorban persze a focival. Először kapus akartam lenni, s csak 15 éves koromban következett be a változás, amikor már az Eötvös József gimnázium tanulója lettem. Testnevelőm, Ádám Sándor pallérozott – mindent neki köszönhetek! Tizenhét éves voltam, amikor 1982-ben a Tatabánya akkori ifjúsági edzője, Kaló Sándor felfigyelt rám a középiskolás bajnokság döntőjében. Egy évvel később már a felnőttek edzője, Kuzma Ferenc vett „kezelésbe”, de ez az időszak nem tarthatott sokáig, mivel be kellett vonulnom. Másfél évet „lenyomtam” a katonaságnál, mialatt Mocsai Lajos, majd Hunyadkürti János voltak a mestereim.
– Leszerelése után Tatabányán folytatta.
– Igen, és 1987-ben elékezett pályafutásom egy nagyon fontos eseménye. A Világkupára ugyanis behívott Mocsai Lajos kapitány, s így ott lehetettem az 1988-as, szöuli olimpiai játékokon. Az ott elért 4. hely ugyan jónak mondható, ám szerintem nem sok kellett volna a még jobb eredmény eléréséhez!
– Hányszor szerepelt a nemzeti együttesben?
– Elvileg 119 alkalommal léphettem pályára a legjobbak között az 1990-es világbajnoksággal bezárólag. Prágában végül hatodikok lettünk, de ha a svédek nem adják le a meccset a románoknak, akkor sokkal előbbre is végezhettünk volna.
– Ezt követően megszakításokkal hosszú éveket külföldön töltött.
– Igen, ezt is meg kellett próbálnom. Előbb két évre a németországi Brandenburgba szerződtem, ahol az első- és a másodosztályt is megismerhettem. Onnan haza hívott a Veszprém, ahol két szezonra kaptam lehetőséget, majd a Tatabányán töltött egy évet követően ismét Németország felé vettem az irányt. Duderstadtban és Göttingenben egyaránt nagyon masszív II. osztályú csapatokban játszottam és meggyőződésem, hogy e négy év alatt voltam életem legjobb formájában. Ám ha az ember nincs szem előtt, akkor a mindenkori kapitányok csak a legvégső esetben hívják haza a külföldön szereplőket.
– Amikor végleg hazajött, ez az idő már elmúlt.
– Kétezerben a Dunaferr igazolt le, majd ősztől visszatértem Tatabányára, ahol nagyon szerették volna, ha ismét az élvonalban játszik a helyi együttes. Ez sikerült is, amiben Borsos Attila is komoly részt vállalt.
– 2002-ben azután elérkezett a búcsú, a visszavonulás ideje.
– Ekkor már 37 éves voltam, azt hiszem, ebben a korban már abba lehet hagyni az élsportot. Mivel a futástól eltiltottak, így a rendszertelen biciklizés jeleneti a mozgáslehetőséget. Sok időm egyébként sincsen, hiszen elég későn kezdtem az edzősködést, így nagy ambícióim ellenére is behatároltak a lehetőségeim.
– Konkrétan hol gyakorolja immár fő hivatását?
– Tatabányán, még Debre Viktor mellett kaptam lehetőséget arra, hogy másodedzője legyek és ebben a feladatkörben az őt követő Vladan Matic mellett is megmaradhattam. Így most már hat éve itt dolgozom és ezt a feladatomat tartom a legfontosabbnak. Ha valaki azt gondolja, hogy elégedetlen vagyok a másodedzői feladattal, az nagyot téved! Annál is inkább, mivel egy váratlan beugrás következtében párhuzamosan vezetőedző is vagyok. Négy évvel korábban ugyanis rábeszéltek, hogy vállaljam el az NB I/B-ben szereplő tatai férfi csapat irányítását, amiből azután azt lett, hogy mindmáig az a csapat teszi teljessé a programomat. Aki ismeri az élvonalbeli és a másodosztályú klubok kötelezettségeit, annak nem kell különösebben bizonygatnom, hogy nagyon kevés a szabadidőm. Mivel a Tatabánya keretében vannak kettős igazolású játékosok is, akiket Tatán is számításba vehetek, így az állományra nem panaszkodhatok. Jelenlegi célom nem kevesebb, mint olyan csapat felépítése, mely ellen egyetlen, csoportbeli ellenfelünk se mehessen biztosra. Ha végképp ütközik a két csapat programja, akkor másodedzőm, Márton Ádám helyettesít.
– Kihagyást követően most a férfi válogatott is kijutott a következő világversenyre, amelyre januárban, Németországban kerül majd sor. Mire számíthatunk Sibalin Jakab szerint?
– A legfőbb probléma az, hogy kevés a hadra fogható magyar játékos. Az is nyitott kérdés: végül ki fogják majd elvállalni a válogatottságot? Úgy gondolom, egy jól összeszedett védekezéssel komoly eredményt is elérhet a nemzeti együttes annak ellenére is, hogy óriási a konkurencia a férfikézilabdázásban.
– A fő témát körbe jártuk. Búcsúzóul megkérdezem: mit illene tudnunk Sibalin Jakabról, a magánemberről?
– Természetesen sajnálom, hogy a 16 éves leányom nem kézilabdázik! Szerencsére egy másik labdajátékban, a röplabdában érdekelt itt, Tatán, ahol lakunk. Mivel 181-182 centiméter magas, így ezzel nincs gondja. Egyébként sem erőltetjük a feleségemmel, hogy minden áron élsportoló legyen. Annál is inkább, mivel matematika tagozatos gimnáziumban tanul, tehát ezen a területen is remélhetőleg érvényesülni tud majd. Ami pedig konkrétan a személyemet illeti, már kétéves koromban is keményen fogtan a horgászbotot és ez a szenvedélyem mindmáig megmaradt. Németországban is megvoltak a kedvenc helyeim, amióta itthon élünk, azóta pedig magyar és szlovák horgászparadicsomokban egyaránt szívesen töltök egy-egy nehezen összehozott félnapot a halak vonzásában.
(jochapress / Jocha Károly)