Tanítványa, a távolugró Ekler Luca világcsúccsal nyert paralimpiai aranyérmet Tokióban, ő maga pedig tanszékvezető egyetemi docens a Testnevelési Egyetemen, és a Magyar Atlétikai Szövetség alelnöke. A Magyar Edzők Társasága az idén Ormai László-díjas Szalma Lászlóval beszélgetett.

Mióta dolgozik együtt Ekler Lucával?

Luca 2017 őszén kezdett el tanulni a Testnevelési Egyetemen, ahol én tanszékvezető vagyok, és előtte már szóltak, hogy jön hozzánk egy ügyes lány Szombathelyről, foglalkoznék-e vele. Nekem csak egyetlen feltételem volt, igazoljon hozzánk a TFSE-hez, így szeptembertől bekapcsolódott a csoportom munkájába. Fontos megjegyezni, hogy semmilyen kedvezményt nem adtam neki, ugyanúgy dolgozott, mint a többiek.

Tanítványa miben változott és fejlődött a leginkább?

Talán a mentalitást emelném ki, hiszen a versenyek során rengeteg rutint szerzett, változott a hozzáállása az edzésekhez, fejlődött a tudatossága. Mielőtt hozzánk jött, abban sem volt biztos, hogy akarja-e folytatni az atlétikát, de az egyetemünkön új lendületet kapott, jó csapatba került, ahol már a kezdetektől fogva jól érezte magát, megtalálta a társakkal a közös nevezőt. Aztán amikor belépett az életébe a parasport, mint új lehetőség, még nagyobb célt látott maga előtt.

És technikai szempontból?

A mozgáskoordináció tanulásában szépen, fokozatosan lépegetünk előre, és Luca mindent meg tud csinálni, amit kérek tőle, de még nem értünk a folyamat végére. Van olyan módszer és feladat, amit még nem vettünk elő. Nem titok, hogy szeretnék belőle hat méter feletti ugrót faragni, amire minden lehetősége megvan.

Miben más vele foglalkozni, mint egy ép sportolóval?

Bizonyos gyakorlatokat a sérült keze révén nem tud úgy elvégezni, mint egy ép társa, ezt kell kompenzálnunk, és meg is oldjuk. Bár ez az adottsága elvileg akár hátrány is lehetne, de nagyon szépen megtanulta azokat a különböző mozgásokat, amelyek a távolugráshoz kellenek. Pontosan ebben mutatkozik meg, ha valaki tehetséges. Volt olyan tanítványom, aki nem volt képes megcsinálni, amire kértem, Luca viszont nemcsak meg tudja, hanem meg is akarja. Ennek van egy útja, a távolugrás türelemjáték, tudomásul kell venni, hogy nem fél év alatt lesz jó ugró valaki. Össze kellett szoknunk, a jó edző–tanítvány kapcsolat hosszú évek alatt alakul ki, évek munkája van benne, mire meglátszik az eredménye.

Önöknél ez kialakult?

Úgy érzem, hogy Lucával nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Már úgy kezelem, mint egy kollegát, hiszen másodéves az atlétika szakedzői szakon. Szeretem megbeszélni vele a dolgokat, bízom a visszajelzéseiben, szeretném, ha jó edző válna belőle, mert kivételes empatikus készsége van. Jól tud a parasportolókkal is foglalkozni, de az épekkel is, és úgy gondolom, hogy lesz olyan rálátása a szakmára, ha ezt a pályát válassza és sikereket érjen el.

Luca a tokiói paralimpán kétszer is világcsúcsot ugrott. Hogyan sikerült ilyen jól a formába hozás?

Az ügyességi számoknál megvan a formába hozás módszere, nem ördöngösség, csak ismerni kell. A legfontosabb talán az, hogy legyen meg a megfelelő bizalom a tanítvány és az edző között, akinek legyen meg a megfelelő tapasztalata, a pedagógiai képessége, és nagyon jól ismerje a sportolóját. Tudja, mire van szüksége, hogy csúcsformába kerüljön. Ez évek alatt alakul ki, és úgy hiszem, nálunk megvan. Ha csak visszatekintek a saját versenyzői múltamra, fantasztikus edzőim voltak, akiktől sokat tanultam, és lassan magam is harminc éve edzősködöm.

Mi Ekler Luca erőssége, ami révén paralimpiai, világ- és Európa-bajnoki aranyérmet tudott szerezni?

Nagyon akaratos lány, de a jó értelemben, hiszen az élsportolók általában amúgy is nagy egóval rendelkeznek. Különösen igaz ez az egyéni sportágakra, amire szükség is van, és amit Luca a fejébe vesz, az úgy is lesz. Jól és könnyen tanul, például elsajátította a súlyemelő mozgást, az ollózó technikát, pedig nem mindig volt egyszerű dolga. A súlyemelésnél például a keze miatt hátrányban volt, de megoldotta!

Láttam Tokióban, hogy verseny közben is rendszeresen beszélnek egymással. Ezek szerint Luca verseny közben is igényli a megerősítést?

Idővel ő is megtanulta, hogy egyedül versenyezzen, hiszen nem minden versenyen tudok ott lenni vele, de egyébként is mindig más, ha ott az edző, hiszen a »gazda szeme hizlalja a jószágot«, mint mondani szokás. Ő is szereti, ha megbeszéljük a versenyen is, mint hogyan kell csinálni, ha más nem, csak megerősítésképpen, de ez is rendben van, versenyző koromban én is igényeltem. Már Luca viselkedéséből tudom, mit kell mondanom neki, ő pedig veszi is.

Ön szerint mennyi lehet még benne?

Egy ugróatléta huszonhat és huszonnyolc éves kor között érik be, legalábbis ez a nemzetközi átlag. Luca most huszonkét éves, így ettől még messze van, akár még két paralimpia is simán belefér neki. Hat métert ki akarok hozni belőle, de majd meglátjuk, csak akkor lépünk a hídra, ha odaérünk.

/VINCZE SZABOLCS, fotó: Magyar Paralimpiai Bizottság Hoffer Szilvi/