Legyőzte a vendéglátó olaszokat, majd megnyerte a selejtezőtornát, és kijutott a nyári tokiói olimpiára a magyar női vízilabda-válogatott. A csapat segédedzőjével, Tóth Lászlóval beszélgettünk az együttesről, a siker okairól és a még hiányzó olimpiai éremről.

Mennyire volt nehéz az olimpiai selejtezőtornát megelőző időszak?

Ne szépítsük, az volt. Ez főleg abból fakadt, hogy nem volt felkészülési meccsünk, így edzőpartnerünk sem. Tavaly december első napjaiban ugyan tudtunk fiúcsapatokkal játszani, de idővel az sem volt biztonságos. A munka többi része, a fizikai edzés nagyon monoton, a taktikai elemeket pedig nem tudtuk letesztelni élesben. Viszont a magyar bajnokság és a kupa legalább ment, így a válogatott játékosok játékban maradtak.

Az edzőtáborok pótoltak valamit?

Májusban két hétig a Császár-Komjádi Uszodában, szeptemberben egy hétig Egerben, októberben néhány napot megint Budapesten tartottunk karantén-edzőtábort, teljes elszeparáltságban. Edzés tehát volt, meccs viszont nem, ami alapján tudtuk volna, a gyakoroltak hogyan néznek majd ki valójában. De önbizalmat adott, ahogyan hozzáálltak és edzettek a lányok, fantasztikus volt nézni és megtapasztalni, milyen állapotba kerültek fizikailag és mentálisan. Mindig sokat dolgozunk, de ők még rátettek egy lapáttal. Mindenki betartott mindent előírást, és a cél érdekében összeszorította a fogát és végezte tovább a dolgát. Meggyőződésem, ez mindig összefügg azzal, hogyan viselkednek majd a játékosok az éles helyzetekben.

Az olaszországi tornán lehetett reménykedni egy ilyen eredményben?

Eredetileg ez a selejtezőtorna a tavaly Európa-bajnokság után lett volna másfél hónappal. A csapat akkor is jó formában volt, a hollandokat kétszer is legyőztük a világligában, az olaszok nem voltak egyben, a görögök pedig edzőváltás előtt álltak. Tele voltunk önbizalommal, de jöttek a halasztások és velük a várakozás, nem tudtuk, mikorra készüljünk. Amikor aztán tavaly ősszel meglett a torna új dátuma, akkor már tudtuk, hogy meg kell nyerni az elődöntőt, hogy kijussunk az olimpiára, ez mindenkiben ott volt tudat alatt. A győzelem is benne volt a pakliban, de azon a napon a lányok brillíroztak, a legjobb forgatókönyv valósult meg. Sok szakember gratulált a sportágból, mert Olaszországban ki-ki meccsen legyőzni az olaszokat még akkor is óriási eredmény, ha nem voltak nézők. A bíráskodás is korrekt volt, ami komoly sportdiplomáciai siker.

Milyen volt a hangulat az olaszok elleni meccs előtt?

A görögök elleni sima vereség után kinyíltak a szemek, olyan volt, mint egy utolsó vészcsengő, de utólag azt mondom, beleillik a képbe. A lányok rájöttek, hogy ennél sokkal több kell, nem lehet így még egyszer leblokkolni. Volt még néhány edzésünk, azokon már lehetett érezni, hogy a játékosok élesebbek, működni fog a dolog. Amikor elkezdődött az olaszok elleni találkozó, már semmi idegeskedés sem volt bennünk. Egy kicsi sem. Olyan volt a csapat kisugárzása, hogy látszott rajtuk, pontosan tudják, mit akarnak. És ha egy nőn látod, hogy tudja, mit akar, ott nem lehet baj.

Az olaszok viszont mintha nem kezelték volna ilyen jól a terhet.

A felkészülés sosem száz százalékos, nálunk is volt betegség, sérülés, és persze a vírus miatti félelem, hogy mi lesz holnap. Az olaszoknál ugyanez, karanténba is kerültek egy időre, de nekik talán nem sikerült annyira jól kezelni a helyzetet. De nem ezen múlt. Szerintem akkor sem lett volna esélyük ellenünk, ha előtte minden a normál kerékvágásban történt volna. Sőt, aznap senkinek nem lett volna esélye. Olyan érzés volt, mint amikor gyorsan megoldod a kirakóst, mert minden részlet ott van előtted, a kezed ügyében.

Az olaszokon lehetett érezni a bizonytalanságot?

Kemény Dénes ott ült felettük, amikor az olaszok bejöttek a medencéhez, és látta a játékosokat. Mesélte, hogy a bemutatásnál, amikor mi ordítottunk, ők összerezzentek, a játékosok tekintete ideges volt. Akkor már tudta, hogy meglesz.

A hollandok elleni döntőben felszabadultabb volt a magyar csapat?

Ha már előtte panaszkodtunk, hogy nincs meccs, most örültünk, hogy jött szembe még egy. Az önbizalommal ott sem volt gond, pedig a holland öntudatos, kicsit talán nagyképű csapat is. Ellenük már mosolyogva, felszabadultan ugrottunk a medencébe, nem úgy, mint az olaszok ellen, amikor mindenkinek az arcára volt írva az elszántság és a koncentráció. Más volt a taktikánk, de ugyanúgy felkészültünk rájuk, mint az olaszokra.

Ez a magyar válogatott mire lehet képes a tokiói olimpián?

A női vízilabda 2000 óta van az olimpiai programban, a magyar válogatott 2004 óta mindegyik ötkarikás játékon ott volt, de érme még nincs, csak három negyedik hely. Voltunk már világ- és Európa-bajnokok is, így a cél egyértelmű. Persze mindenki álma az olimpiai döntő és ott a győzelem, de a cél, hogy legyen meg végre az olimpiai érem. Bíró Attila szövetségi kapitány lépésről lépésre tervez meg mindent, és a sorsolás után lehet konkrétabban tervezgetni. Női vízilabdában az Egyesült Államok más szintet képvisel, mint az európai csapatok, vagy az ausztrál. Ellenük nehéz megmondani, mire lennénk képesek, de a többiek ellen már bizonyítottunk, így azt mondom, az olimpiai döntőbe jutás teljesíthető feladat. Az első, legnehezebb lépést most megtettük, mert a selejtezőn nem lehet javítani a következő meccsen, mint egy nagyobb tornán. Itt egy mérkőzésen múlt minden. De Tokióra is a lehető legalaposabban fogunk felkészülni, reméljük, már felkészülési találkozókkal.

A kezdetektől, 2015 ősze óta dolgozik Bíró Attila stábjában segédedzőként. Ön szerint mi az erőssége ennek a magyar női vízilabda-válogatottnak?

A legnagyobb talán az, hogy képes egy irányba húzni és összetartani. Ez azért nem mindig volt így. Szerintem korban ideális a társaság, szerkezetileg jó az összetétele, pszichésen is erős, a lányok tudnak küzdeni egymásért. Nemcsak a vízben, a parton is csapatot alkotnak. De e nélkül ez nem is menne, mert lehetsz te jó és szép, ha nincs meg a kohézió, minden sokkal nehezebb.

VINCZE SZABOLCS