„Tanár, Fradi-játékos és válogatott futballista akarok lenni!” – mondta a száz évvel ezelőtt, 1920. november 27-én született Lakat Károly a szüleinek, és barátainak, amikor élete nagy kalandjába belevágott. Akadtak, akik legalább kicsit értették, a többiek meg egyáltalán nem. Nekik nem voltak világmegváltó álmaik, hogyan is érezhették volna át, hogy a „Karcsi gyereknek” miért nem jó a város nagycsapata, a Győri ETO, mert ha már mindenáron labdakergető akar lenni. Aztán meg, ha tényleg akkora talentum, akkor a gyerekkori szerelem, a Ferencváros is postázza előbb-utóbb a számára meghívót. Ám ha valakit úgy alkotott meg a Teremtő, hogy a maga 60 kilójából 59 a vasakarat, akkor annak a csillagot is lebeszélhetik az égről, egy jottányit sem enged álmaiból. Így esett, hogy Lakat Károly keresztülszelte az országot, és a szegedi egyetemen szerzett magyar-történelem szakos – plusz testnevelés mellékág – diplomát, miközben a helyi egyetemi csapatból, a KEAC-ból a város másik klubjába, a Szegedi AK-ba átlépve, élvonalbeli futballista lett.
Ma már talán nem is emlékszünk rá, milyen nagyszerű csapatban játszott, Toldi Géza, Tóth György, Baróti Lajos, a gólkirály Kalmár György oldalán. Mindkét „SZAKOS” idényében bekerült a Nemzeti Sportnál az Év csapatába.
Lakat Károly 1943 nyarán, a korábbi játékostárs, Toldi Géza hathatós kommendálásával, de már Vidék-válogatottként, az ország elismerten egyik legjobb balfedezeteként, jelentkezett az Üllői úton. Többnyire ismerősök fogadták, az első számú csillag, a Szegeden jogi diplomát szerzett Sárosi doktor meg is kérdezte tőle: „Tanárkám, aztán mi is az aktuális fronthelyzet?” Nagyjából így, hivatalosan egy Szent István Kupa-mérkőzéssel kezdődött egy tíz idényből álló, 1952 nyaráig tartó hosszú időszak, amelyben Lakat Károly 303 mérkőzést játszott a ferencvárosi klub színeiben.
Pályafutása csúcspontját jelentette az 1948–1949-es idény, amelyben a Ferencváros története egyik legerősebb gárdájával, a Henni – Rudas, Kispéter vagy Csanádi, Szabó – Kéri, Lakat – Budai II, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor tizeneggyel megnyerte a bajnoki címet. Az ötvenes évek elején aztán, amikor a hatalom szétszedte a Ferencvárost, volt ÉDOSZ- és Kinizsi-játékos is, úgy, hogy közben nem kellett elhagynia ugyanazt az öltözőt. Még akkor sem mozdult, amikor Bozsik Cucu a Bp. Honvédhoz hívta. A Tanár azonban belső hitből volt fradista, nemhogy a Honvéd, de a világ egyetlen csapata sem tudta volna elcsábítani az Üllői útról.
Lakat Károly harmincöt évesen már a Szegedi Haladás NB I-es csapatának kispadján ült, aztán következett az 1962 teléig tartó első tatabányai korszak, telis-tele olyan eredményekkel, amelyek egy akkori vidéki „kiscsapat” esetében szenzációsnak számítottak. Közben 1957-ben fél évre tagja lett Baróti Lajossal és Sós Károllyal az úgynevezett válogató bizottságnak. Az ottani munkája és a tatabányai sikerei megalapozták, hogy aztán megkapja és az olimpiai bajnoki címig vezesse a tokiói olimpiai válogatottat. Volt a Központi Sportiskola futballedzője, az MTK trénere, s aztán persze megint az olimpiai válogatotté, amellyel a Mexikói Olimpiát is megnyerte, így olyan bravúrt ért el, mint sem előtte, sem azóta utána még senki.
A hatvanas évek második felében szinte járt volna neki a szövetsági kapitányi poszt, de a sportvezetés inkább hazahozta az akkor már régen az NDK-ban dolgozó Sós Károlyt. A szíven sebzett sikeredző számára a legfájdalmasabb az volt, hogy Sós hazahozatalában egykori ferencvárosi csapattársa, Csanádi Árpád játszotta a főszerepet, aki ráadásul ebben a kérdésben erős szövetségesre lelt a nagyhatalmú sportvezető, Kutas István személyében, aki mindig is élharcosa volt a „Lakat-ellenes” mozgalmaknak!
Lakat Károly 1967 elején került a Ferencváros futballcsapatának vezetőedzői posztjára. A következő két idényben, bajnoki címet nyert a zöld-fehérekkel, mégpedig az elsőben az előző évben veretlenül bajnok Vasas nyomába lépve.
Négy korszakban, 1957 és 1963 között, aztán 1970-től 1974-ig, 1980 és 1982 között, végül pedig rövid ideig 1985 tavaszán dirigálta a Tatabányai Bányászt, Grosics Gyulától Csapó Károlyig, Lahos Lászlótól Szabó Györgyön át Kiprich Józsefig, Szovják Istvántól Vincze Istvánig minden tatabányai sztár játszott a keze alatt. A Dombai családból az apának és a fiúnak is edzője volt. Összesen 362 bajnoki mérkőzésen dirigálta a Bányászt az élvonalban
Lakat Károly a hetvenes években – a Tatabányai Bányászon kívül – a Budapesti Honvéd és a Salgótarjáni BTC együttesét irányította. A katonacsapatnál 1974 és 1976 ősze között dolgozott. Az öreg szurkolók még ma is gyakran emlegetik a bon mot-t arról, hogy miért nem szereti a céklát, hogy miért nem piros volt egy meccsen a Honvéd színe, csak rózsaszín, vagy éppen érdeklődését arról, hogy a tábornokaink vajon hány csatát nyertek meg az előző századokban.
Ő az egyedüli magyar edző, aki csapatával nemzetközi kupamérkőzést tudott nyerni a fekete-kékek ellen a San Siróban. A Salgótarjánt az NB II-ben vette át, majd visszahozta az elitbe, de aztán már csak egy évet maradt: Szepesi György felkérésére szövetségi kapitány lett, s irányította az olimpiai csapatot is. Megkapta azt az elismerést, ami 1967 óta bármikor kijárt volna neki. Hat meccsen dirigálta az A-válogatottat.
Lakat T. Károly
A róla készült film az alábbi linken megtekinthető: https://drive.google.com/