A rendkívül sikeres, Iglói Mihály nevével fémjelzett 2020-as évet követően 2021-ben egy szintén magyar edzőzseni, a MET korábbi elnöke, Dr. Ormai László lesz a fókuszpontban.

 

Minden kezdet nehéz – tartja a régi mondás. Ám ha az első lépés jól sikerül, utána sokkal könnyebb megtenni a következőket, méghozzá a siker valószínűsíthető reményében.

Ez jutott eszembe akkor, amikor a Magyar Edzők Társasága (MET) 2020-ban elindított és nagy sikert hozott kezdeményezése, az ÉV Edzője akció folytatása szóbajött. Az edzőzsenikben nem szűkölködő magyar sport egész sor, kiváló nagyságot kínált már az első alkalomra is. Közülük választotta ki a Magyar Edzők Társaságának elnöksége Iglói (Ignácz) Mihályt. Azt a kivételes felkészültségű és pályafutása során tanítványaival oly sok, világraszóló sikert elért szakembert, akit már az ötvenes években méltán övezett világhírnév.

Náci bácsi ugyanis úgy döntögette tanítványaival a világrekordokat, mint tekézők a bábukat a kilences tarolásoknál. A gerincet alkotó Iharos Sándor, Rózsavölgyi István és Tábori László mellett Béres Ernő, majd Mikes Ferenc személyében mindig megtalálta a négytagú váltókhoz azokat a középtávfutókat, akik nélkül nem születhettek volna meg a váltószámokban elért magyar világcsúcsok.

Az 1956 után külföldre távozott Náci bácsi „idegen földön” is folytatta páratlan edzői karrierjét, hogy azután még a hetvenes években, itthon is villantson néhány részsikert, elsősorban dr. Török János, az akkor már harmincon felüli tanítványa jóvoltából.

Iglói Mihály választása tehát vitán felül telitalálat volt – senkinek nem volt érdemi észrevétele azzal kapcsolatosan, hogy a MET elnöksége éppen őt választotta ki arra, hogy a 2020-as év edzői példakép-óriása legyen. A versenyzői által elért 45 világ- és 39 Európa-rekord mindennél többet elmond Iglói Mihály edzői munkásságáról, annak eredményességéről. Ez a valóban „edzőóriás” a MET minden rendezvényén és kiadványában méltó helyet kapott, példaként állítva a jelenkor edző-szakemberei elé, emelve ezen programok vonzerejét és hatékonyságát.

A sikerekben gazdag 2020-as esztendőnek azonban búcsút intettünk, egyben gondoskodni is kellett egy hasonlóan markáns, kiemelkedő sikerlistával rendelkező olyan szakember nevének kiemeléséről, aki a Magyar Edzők Társaságának hagyományteremtő első évét méltón tudja tovább vinni. Az elnökség hosszas mérlegelést követően egy másik mesteredzőre, dr. Ormai Lászlóra voksolt, így a magyar és a nemzetközi asztalitenisz élet egyik kimagaslóan eredményes szakembere lesz a 2021-es évad névadója.

A márciusban 89. születésnapjához érkező Ormai doktor élete, eredményei nyitott könyvként ismertek nem csak a szakberkekben, hanem itthon és külföldön egyaránt, a sportbarátok milliós tábora előtt is. A Statisztika PSC megalapítója és mindmáig elnöke ugyanis nem csak hazai, hanem nemzetközi vonalon is páratlan eredményességet mondhat az általa felépített Statisztika PSC asztalitenisz szakosztályának jóvoltából a klubnak és önmagának is.

Ormai Laci bácsi szó szerint a nulláról vezette fel a szakosztályt a világszínvonalra: a hazai csapatbajnokság negyvenszeres győzteseként a Statisztika PSC pontosan 25 alkalommal nyerte el a  Bajnokcsapatok Európa Kupáját is.

A MET ebből az alkalomból felkereste a 2021-es év névadóját, dr. Ormai Lászlót.

– Miként fogadta ennek a döntésnek a hírét?

– Természetesen az ember az ilyesfajta kitüntetésnek mindig örül. Megtiszteltetésnek is veszem, meg egy kicsit meglepetésnek is, hiszen úgy gondolom, nagyon sok olyan sportember van, akik akár jobban is megérdemelnének egy ilyen kiemelést, mint én.

– Maradjunk annyiban, hogy Ön is biztosan megérdemli ezt a megkülönböztetést, hiszen a sportágban több mint hét évtizede tevékenykedik – nem is akármilyen sikerlistával.

– Az asztaliteniszezéssel 1948 óta állok napi kapcsolatban, hiszen ekkor kezdtem el rendszeresen játszani. 1950-ben nyertem felvételt a közgazdasági egyetemre, ahol jó kis csapatunk volt, s ennek én már amolyan játékos-edzőjeként tevékenykedhettem. Abban az időben az volt a módi, hogy az egyetemek támogattak középiskolákat, a középiskolák általános iskolákat és így tovább. Mi a XI. kerületben egy számviteli szakközépiskolával álltunk kapcsolatban, ahol természetesen az asztalitenisz leány csapatot kezdtem szervezni. Nem is eredménytelenül, hiszen 1951-ben Budapest-bajnokságot nyertünk az ifjúsági lányok korosztályában. Ez volt az első edzői sikerem, bár akkor még nem volt edzői képesítésem.

– 1952-ben viszont már komolyabb lehetőséget kapott a sportágban.

– Ekkor a Budapesti Asztalitenisz Szövetségben az utánpótlás felügyeletével bíztak meg, de ez sem akadályozott meg abban, hogy gyerekkori szenvedélyemet, a labdarúgást tovább gyakoroljam. Az Erzsébeti SMTK-ban kergettem a labdát és Budapest ifjúsági válogatottjáig jutottam el. 1954-1958 között rendszeresen, később ritkábban játszottam a BLASZ I. osztályban és az NB III-ban szereplő „Stat” csapatában, ahol egy időben a Ferencváros híres játékosa majd edzője, Mészáros Dodó bácsi volt a játékosedző. Ha valakiről megtudta, hogy kislánya van és pingpongozni szeretne, rászólt imigyen: vidd az Ormaihoz, mert máshol nem fog megtanulni rendesen játszani.

– Beszéljünk asztalitenisz pályafutása meghatározó évéról, 1954-ről.

– Ekkor diplomáztam és kerültem a Statisztikai Hivatalba. Van, aki a hűség emberének nevez, hiszen egy felségem van, egy munkahelyem volt és egyetlen sportág egyetlen sportkörét szolgálom mindmáig. A hivatal folyosóján kezdtünk ütögetni. Legelső játékosaim a feleségem, Komlódi Etelka és Kántor Sándorné voltak. Folyamatosan lépkedtünk felfelé és 1958-ban már az NB I-ben találtuk magunkat. Újabb tíz évre volt szükségünk ahhoz, hogy 1968-ban mi legyünk a magyar bajnokok. Természetesen a játékosállomány teljesen kicserélődött, Feleségem már a bajnokságot nyert csapat több tagjának a nevelő edzője lett.

– Közben folyamatosan javultak a feltételeik is.

– A folyosón még csak két asztalt tudtunk felállítani, ekkor még a labdákat is mi vásároltuk meg. Később a nagy tanácsteremben már öt asztalon pattoghattak a labdák. Amikor bejutottunk az NB I-be, már válogatott szintű játékosaink – Fülöp Éva, Papp Angéla – is voltak, a támogatók is elkezdtek jelentkezni. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) óriási hátteret jelentett számunkra, hiszen a támogatásuk nélkül nem tudtunk volna ilyen sikeresek lenni. Sajnos, ez a folyamat 2019-ben végleg megszakadt, ami egyben a sikercsapat végét is jelentette.  Egyébként az anyagi háttér fontossága mellett a sikerek oka mindig a szakmai munka minősége volt.

– Ez a minőség meg is hozta az eredményeket.

– A Statisztika PSC negyvenszeres magyar bajnok lett, közben huszonöt alkalommal a Bajnokcsapatok Európa Kupájában sem találtunk legyőzőre. Annak idején például a Tolna együttese volt a második legjobb klub Európában, Bátorfi Csillával, Balogh Ilonával, Bolvári I.  Ildikóval és Bolvári II. Katalinnal a játékosai között. Velük ötször kerültünk szembe a BEK-döntőben és az összesített eredmény 25-1 volt a javunkra. Mivel messze mi voltunk a legjobbak, így az irigység is nagy volt velünk szemben. Nálunk nagyon jó volt a közösségi szellem, rendszeresen összejöttünk, a régi játékosokkal együtt karácsonyoztunk, a szülők jöttek takarítani a sportcsarnokot. Volt zene és tánc is. Mi úgy voltunk elkönyvelve, mint egy nagy család, nekem például öt keresztgyerekem van. Mindig volt egy olyan játékosokból álló mag, amelynek tagjai mágnesként vonzották a többieket is.

– Ön most a Magyar Edzők társaságánál Iglói Mihály örökébe lép, átveszi tőle a váltóbotot. Vannak személyes benyomásai is az elődjéről?

– Természetesen jól ismerem a pályafutását, ráadásul volt szerencsém Görögországban személyesen is megismerni őt, ahova egy ifjúsági Európa-bajnokságra utaztunk ki. Velünk jött Náci bácsi egy korábbi tanítványa, Pál László is, aki önkritikusan bevallotta, hogy ő nem tudta azt a mennyiségi és minőségi munkát elvégezni, amit Náci bácsi megkövetelt, de ennek ellenére nagy tisztelője maradt. Így ketten látogattuk meg a Mestert, aki egy végtelenül szerény, puritán ember benyomását keltette. Ott is elmondta, hogy ő csak olyanokkal foglalkozik szívesen, akik legalább annyira elkötelezettek, mint ő. A beszélgetésnek volt egy speciális hozadéka is, amire egyáltalán nem számítottunk. Szó esett arról, hogy milyen jó lenne az Eb után a feleségemmel – aki szintén edzőként volt jelen – még egy kicsit ott maradni. Erre legnagyobb meglepetésünkre elintézett nekünk a Görög Olimpiai Bizottság tengerparti üdülőjében egyhetes tartózkodást…

– Ahogy Iglói Mihály, Ön is több szempontból úttörőnek számított a saját sportágában.

– Lett is éppen elég problémám ebből. Említhetném például a kiválasztást, amit akkoriban csak tízéves kor táján szorgalmaztak. Én viszont úgy gondoltam, hogy már 7-8 éves korban meg kell tenni az első lépéseket, hiszen tízéves kor után a gyerekek bekerülnek a versenyrendszer mókuskerekébe. Én egyébként 1966-ban lettem szakoktató, ez lett a harmadik diplomám. A TF-en, a szövetségben és az asztalitenisz társadalomban is folyamatosan vitában álltam a másként gondolkodókkal és csak évtizeddel később kezdték elfogadni az elveimet. Mára viszont a ló másik oldalára jutottunk, hiszen 5-6 éves gyerekeknek szerveznek edzőtáborokat, ami nyilvánvalóan nem szerencsés dolog. Az eredményeimet nem lehetett elvitatni, ezért lassan, de folyamatosan javultak a lehetőségeink. A hetvenes évek elején a Jurányi utcai iskolában már tömegek látogatták a foglalkozásainkat, így az ottani tornatermet végképp kinőttük. Hosszas kalandozás után a KSH akkori vezetőinek (sajnos már mindannyian elhunytak) hathatós segítségével sikerült felépíteni a Marczibányi téri sportcsarnokot, álmaim netovábbját. A tizennyolc asztal, a konditerem, az adogatógép, a masszőr szoba, a pihenő szobák, a konyha és

az étkezde pedig újabb lehetőségeket nyújtottak a fejlődéshez.

– Gyerek tehát rengeteg volt, de hogyan lehetett a tömegből minőséget „előállítani”?

– Csak ott nőnek fel jó játékosok, ahol jó szakmai munka van. A jó eredményeknek számos előfeltétele van. A legelső az, hogy a gyerekek közül mielőbb ki kell „szúrni” azokat, akik kiemelkedően szorgalmasak. Kellő szorgalom nélkül ugyanis senkiből nem lesz jó játékos. Pozitív példaként említeném Kisházi Beát! Nem ő volt a legtehetségesebb tanítványunk, viszont a szorgalma az tényleg határtalan volt. Ugyanez áll Oláh Zsuzsára is, akit a szorgalom mintaképéhez, Kisházi Beához lehetett hasonlítani. Egyáltalán nem véletlenül lettek ők ketten a Statisztika meghatározó egyéniségei. Jó ellenpélda a legtehetségesebb, a Szabó Gabi, aki ugyan így is nemzetközi színvonalon játszott, de Kisháziék szorgalmával még többre is vihette volna. Mi sokat dolgoztunk és követeltünk, mert a célunk egyértelműen a nemzetközi szint elérése volt. Más klubok – ahol kevesebbet követeltek – az esetleg tőlünk elengedettekkel is elégedettek voltak.

– A Statisztika edzői milyen módszerekkel dolgozva voltak képesek arra, hogy „ontsák” a nemzetközi szinten is helyálló játékosokat?

– Általában négy-öt szakemberünk foglalkozott a szakosztály tagjaival. Mindenki más területnek volt a specialistája. Volt, aki csak a legkisebbeket vette kezelésbe és a technikai elemeket sulykolta nekik.  Megint más kizárólag az adogatások javítására kapott megbízást. A harmadik csak az erőnléti alapokat tartotta karban, illetve folyamatosan fejlesztette azokat. A pörgetés például kimondottan komoly erőkifejtést igényelt. Akinek nem volt jó a pörgetése, annak általában nem voltak meg a megfelelő fizikai alapjai. Az ilyen játékosok „beutalót” kaptak az erőnléti edzőhöz. Az adogatógéppel volt gyakorlások a reflexeket javították. Maga a közeg is inspiráló volt minden edző kolléga számára, hiszen a kritikai észrevételeimet olyan hangerővel közöltem, amit a teremben mindenki hallhatott, így ez a gyakorlat is biztosította az azonos játékstílus tanítását.

– Kikből lehettek sikeres versenyzők?

– A jó versenyzőnek három ismérve kell legyen: megfelelő fizikai- és szellemi képességek, plusz jó versenyzői készség. Utóbbi részben tudja tolerálni az első kettőben felmerülő hiányosságokat. Az első kettő viszont nem tudja javítani a versenyzői készséget, ami egy adottság. ami vagy van, vagy nincs.

– Ön tulajdonképpen az első naptól kezdve tagja az edzők társaságának…

– Mondhatom, mi néhányan (dr. Mónus András, Tamás István, dr. Harsányi László, Tihanyi József és én) alapítottuk a MET-et.  Ez még 1992-ben történt, amelyet egy évvel megelőzött a Mesteredzői Kollégium életre hívása. A Mesteredzői Kollégium megalakításával az OTSH akkori elnöke, Gallov Rezső bízott meg azzal a konkrét kikötéssel, hogy ez a szervezet politikamentes legyen. Csak az elért eredmények és a szakértelem döntsön a tagok kiválasztásánál. Igyekeztem az akkori idők legjobbjait felkérni, így többek között dr. Sír Józsefet, dr. Koltai Jenőt, Portisch Lajost  és Török Bódogot, hogy csak néhány példát említsek. Már a Mesteredzői Kollégium megalakulása is komoly eredmény volt, mert a cím odaítélése egészen új alapokra helyeződött az előző évek gyakorlatával szemben. Korábban ugyanis volt olyan esztendő, amikor negyven edzőt minősítettek mesteredzővé. Ez a gyakorlat nyilvánvalóan változtatásra szorult, előzetes kritériumokat kellett kialakítani a helyes döntésekhez.

– A Mesteredzői Kollégium ülései milyen tapasztalatokat hoztak?

– Csak ültem és döbbenten hallgattam a mesteredzők beszámolóit sportági kollégáikról, akik megmaradtak a húsz év előtti gyakorlatnál, az akkor megszerzett ismereteknél. Hamar világossá vált, hogy a továbbképzés megszervezése elengedhetetlen, amennyiben haladni akarunk.

– Ezért határozták el a Magyar Edzők Társasága megalakítását. Milyen minimális célokat tűztek ki induláskor?  

– Mivel az edzők jelentős része egyénileg nem tudta megszerezni a legújabb kutatások eredményeit, a legmodernebb szakmai anyagokat,
ezért arra jutottunk, hogy kell egy rendszer, amely ezt megteszi helyettünk. Ezért határoztuk el, hogy az edzőknek kötelező érvénnyel képzésen, illetve továbbképzésen kell részt venniük. Sajnos ezen elképzelések a legkülönfélébb okok miatt csak részben valósulhattak meg. A két szaklap, a „Magyar Edző” és a „Sporttudományi Szemle”,

tartalmai és stílusa hosszas egyeztetések és tárgyalások után jöttek létre.

Ezek a szaklapok kezdettől, egymás mellett, párhuzamosan működtek, szerkesztőségeikben is gyakori volt a párhuzamosság. Az utóbbi években viszont mindkét lap komoly minőségi ugráson ment keresztül.

Tartalmuk, stílusuk egyértelművé teszi, hogy az egyik döntően a sporttudósoknak, a másik pedig az edzőkhöz szól.

– Ön huszonöt évig volt elnöke a Magyar Edzők Társaságának. Mit emelne ki a történések sorából?

– Bár a teljes edzői kart nem sikerült bevonni a továbbképzések rendszerébe, azért értünk el komoly részeredményeket. Szép lassan, de megindult az edzők aktivizálása, egyre több konferencia került megrendezésre, aminek eredményeként össze sem lehet hasonlítani a 40 év előtti alaphelyzetet a jelenlegi állapotokkal. 2016-ig álltam a Társaság élén: nagy örömmel és büszkeséggel mondhatom, hogy a szervezet minden évben fejlődött és fejlődik, miközben egyre látványosabb eredményeket ér el. Szeretném azt megérni, hogy ne csak részsikerekről beszélhessünk, hanem mielőbb el lehessen érni azt, hogy a továbbképzések minden edző számára kötelezőek legyenek.

– Közel a kilencvenhez nagyon optimistának kell lenni egy ilyen kívánsághoz – folytatta Ormai László. –  Optimizmusomhoz hozzájárul, hogy az eltelt idő bizonyította: jó, hogy Molnár Zoltánt kértem fel: pályázza meg a MET elnök megüresedő tisztségét. Elnöki tevékenysége nagyon sikeres, hiszen a MET egyre több, igen komoly megbízást kap a legfelső sportvezetéstől és ezek is emelik a szervezet tekintélyét. Most sokkal többet lehet csinálni, mint annak idején és örömmel látom, hogy a MET meg is felel a felé megnyilvánuló szakmai bizalomnak. A különböző fokozatú képzések, illetve továbbképzések általánossá tételét követően előbb-utóbb oda is el kell jutnunk, hogy a hallgatóknak beszámolási kötelezettségeik is legyenek! Nem lehet a végtelenségig azt csinálni, hogy jönnek a sportba a hatalmas pénzek, amelyek ellentételezése nincs kellően kontrolálva. Ez lesz a MET következő feladata és célkitűzése, hogy ebben segítse, ösztönözze a döntéshozókat!

 

/Jocha Károlyn, fotó: Hoffer Szilvi/