A takarító néni a kert végében dolgozott. Szerette a zizegő leveleket, a friss levegőt, a nyugalmat. A szomszédos telken egy öreg, szürke árvaház húzta meg magát a bokrok mögött. Munka után ide járt át a néni takarítani.
Amikor seprűjével a füvet csiklandozta, a kis gyerekek vidáman körbezsongták, kérdezgették a világ dolgairól. Az egyik hat év körüli kislány mindig megvárta, míg a többiek szétszélednek, és akkor félénken közelebb húzódott Marika nénihez, aki meg-megállt a kertben, és beszélgetett a kicsivel.
Így teltek a hónapok, így múltak az évek. A kislány nagyobb lett, Marika néni öregebb. A szomszédolás kevesebb sepregetésbe, hosszasabb beszélgetésekbe fordult. Egyszer, úgy december táján a kislány megkérdezte az öreg takarító nénit:
– Marika néni! Lennél Te az édesanyám?
Telt-múlt az idő, és egyszer a takarító néni bekéredzkedett az igazgatónőhöz. Rögtön fogadták, és csaknem egy órát tárgyaltak valamiről. És eljött az az emlékezetes nap is, amikor Marika néni munkája végeztével az árvaház elé érve lelassította lépteit, majd fel-alá sétált. Várt. Néha izgatottan beletúrt a hajába és egyre gyakrabban pillantott az épület felé.
Egyszer csak nyikordult a kertkapu, megjelent a kislány, és odafutott hozzá. Marika néni megölelte, kézen fogta, és elindult vele a buszmegálló felé. Ahogy távolodtak, a köd bezárult mögöttük és a megállót, az utakat védelmezőn betakarta a puha, sűrű hóesés.
Bujdosó Miklós Gábor