Bátor Vilmos: Nehéz a gyerekeket és szüleiket megnyerni a kosárlabdázásnak!
Bátor Vilmos kosárlabda edző egyike azon szakembereknek, akik életmű díjban részesültek a Magyar Edzők Társasága (MET) elnökségének egyhangú döntése alapján. A népszerű Vili bácsival a MET megbízása alapján sikerült beszélgetni az elmúlt 56 év tapasztalatairól. Vili bácsi ugyanis 1960-ban kezdte el edzői munkásságát.
– 1959-ben végeztem a TF-en, majd Ócsán kezdtem el tanári munkásságomat. 1960-ban a Ganz-Mávag ifiknél kaptam lehetőséget először az edzőség gyakorlására. Az ócsai időszakot követően Budapesten a MOM Ipari Tanulók Iskolájához kerültem, majd 1963-ban Páder János, az akkori OTSH elnökhelyettese behívatott és felajánlotta: kapcsolódjak be az alakulófélben volt Központi Sportiskola (KSI) munkájába. Először kondícióedző lettem a teniszezőknél, majd fél évvel később, 1964-ben a kosárlabda szakosztály leány szakvezetőjeként kezdtem az utánpótlás szervezését. A TF nagytekintélyű tanára, Bánki Ferenc leány csoportját vettem át, amelynek tagjait az I. kerületi Attila utcai általános iskola gyerekeivel egészítettük ki.
– 1965-ben fontos eseményre került sor a Köztársaság téren. Erre miként emlékezik?
– A mini kosárlabda ősbemutatóját tartották ott, ahol én a KSI lányait vezettem. Néhány évvel később már jelentkeztek az első, komolyabb eredmények is. 1970-ben az NB II-ben a 3. helyen végeztünk, egy évvel később pedig a Nyugati csoport bajnokaiként feljutottunk az élvonalba. Az akkori paragrafusok értelmében a KSI-ben csak 18 éves korig sportolhattak a fiatalok, így a csapat többségének el kellett mennie tőlünk. Fiatalabb, szerényebb képességű, illetve felkészültségű játékosainkkal végül kiestünk.
– A következő évek újabb érdekességekkel szolgáltak.
– 1976-ben került a képbe a későbbi évek európai klasszis játékosa, Németh Ágnes, aki a dudari általános iskola befejezését követően egészségügyi szakközépiskolába iratkozott be. Még az év nyarán nézőként már ott lehetett a lengyelországi Szczecinben, és láthatta a serdülők Európa-bajnokságának mérkőzéseit.
– Ön 1976 őszétől fél évig betegállományba kényszerült. Visszatérését követően az 1959/60-as lányok csoportjának egyik felével foglalkozhatott.
– 1977-ban módszertani előadó lettem a KSI-ben, 1978-tól pedig két éven keresztül a Veres Pálné Gimnáziumban tanítottam. Közben rendszeresen pályára léptem a Budai Pedagógus öregfiúk csapatában, ahol többek között együtt játszottam Ránky Mátyással, Haris Ferenccel és Zsadányi Istvánnal is. Utóbbi csapattársam felkért: szervezzem újjá a MAFC kosárlabda utánpótlását. Elvállaltam, ezzel egyidejűleg a Műszaki Egyetem Testnevelési Tanszékére kerültem. Hét évig vezettem a MAFC Sportiskoláját, miközben kitűnő edzői műhelyt sikerült összehozni, ahol többek között olyan szakemberek dolgoztak, mint Győri Zsuzsa, Molnár Csaba és Tóth Viktor. Mivel a felnőtt NB I-es csapatoknak kötelező volt ifi együtteseket is működtetniük, ezek pedig legtöbbször a nagyok előtt játszottak, így rendre komoly közönségünk volt. Buzdításukat a fiúknak 1987-ben a bajnoki cím megszerzésével sikerült meghálálnunk. Jutalomból egy színvonalas groningeni nemzetközi tornán vehettünk részt, amelyet ugyancsak sikerült megnyernünk. A szezon végén pedig engem tüntettek ki az „Év utánpótlás edzője” címmel.
– A Műszaki Egyetemen mindig is igen élénk kosaras élet volt.
– Munkám is volt éppen elég. Mást ne mondjak, az úgynevezett kari bajnokságokat tizenkét éven keresztül én szerveztem meg. A MAFC_Martos NB II-es férfi csapatát öt évig én készítettem fel. 2003-ban nyugdíjba mentem, ez évben átestem az első csípőprotézis operációmon is.
– Ez idő tájt kereste meg korábbi kedves tanítványa, Kiss Lenke.
– A beszélgetést követően azokat a bizonyos nyugdíjas éveket elnapoltam. 2005 januárjától támogatom a 10-11 éves gyerekektől a felnőttekig korosztályos csapatokat működtető „Kiss Lenke Kosárlabda Suli” tevékenységét. Korábban is kiemelten érdekelt a magas játékosokkal való foglalkozás, a centerképzés ügye, s ezt a vonalat mindmáig kiemelt feladatként végzem.
– Milyennek látja a sportág általános helyzetét?
– Rengeteget változott a kosárlabdázás, s természetesen maga a képzés is. Sokkal hamarabb szakosodnak a gyerekek posztokra, mint korábban. Ami nagyobb baj, az hogy egyre nehezebb a gyerekeket és a szülőket is megnyerni a sportág számára. Sajnos sok helyen nem fordítanak kellő figyelmet a technikai képzésre, ezért rossz mozgások idegződnek be. A vezetők a pillanatnyi sikerek reményében gyakran inkább profikat igazolnak. A fiatal tehetségek pedig számos alkalommal még a kispadról is kiszorulnak.
– Korábbi tanítványai közül kiket említene meg feltétlenül?
– Sok élvonalbeli játékos került ki a kezem alól. Ma is örömmel tölt el, hogy az 1980-as, moszkvai olimpián 4. helyezett magyar válogatottban öten is (Kiss Lenke, Németh Ágnes, Beloberk Éva, Gulyás Ildikó és Szuchy Katalin) korábbi tanítványaim közül kerültek ki. Dr. Reigl Mariann, Székely Judit, Benyák Anikó, Csabai Annamária, Csuka Mária és még sokan mások pedig a legkülönfélébb helyeken szolgálják szeretett sportágunkat.
(Jocha Károly)