A tornász Bácskay Csenge ugrásban világbajnoki ötödik helyet szerzett Japánban, ahol egyébként két döntős helyet is szerzett a magyar női torna, amire évtizedek óta nem volt példa. A sportoló edzőjével, a női szakág szövetségi kapitányával, Draskóczy Imrével beszélgettünk a magyar torna múltjáról, jelenéről és jövőjéről, a nehézségekről és az edzői munkásságáról.

Mit jelent Bácskay Csenge világbajnoki ötödik helye a magyar tornának?

Varga Adrienn volt a magyar női tornasport legutóbbi világbajnoki döntőse, és annak már több mint húsz éve. Azóta nem tudott magyar női tornász a finálé közelébe kerülni, ami most Japánban Kovács Zsófia és Bácskay Csenge révén kettőnek is sikerült, és ha elmegyünk a statisztikák felé, ez azt is jelenti, hogy a négy női szerből kettő esetében érdekeltek voltunk a fináléban, ott vagyunk az első nyolcban, azaz a világ legjobbjai között. Bácskay Csenge pedig nemcsak ugrásban, hanem egyéni összetettben is ott volt a döntőben, ezek az eredmények önmagukért beszélnek. Ezt szövetségi kapitányként áttörésként tudom értékelni, és remélem, csak a kezdet, ami lökést ad a magyar női tornának. Egy pontozásos sportágban a teljesítmény mellett a sportdiplomácia is fontos szerepet játszik, ezért jó, ha a sportolóink neve a legjobbak között forog, és már számolnak velünk.

Bácskay Csenge esetében lehetett már most ilyen kiugró eredményre számítani?

Csenge nem hirtelen ért el kiemelkedő eredményeket, már ott volt a 2018-as, Buenos Aires-i ifjúsági olimpián, ahol ugrásban ezüstérmet szerzett, és már akkor sejteni lehetett, hogy ezen a szeren komoly teljesítmény várható tőle a jövőben. A mostani felnőtt világbajnokság előtt nem tudtuk, hogyan alakul majd, de már várakozással tekintettünk rá. A járvány és a korlátozások után azt sem tudtuk, ki hogyan áll majd fel, de minden nemzet képviseltette magát. Titkon reménykedtünk a döntőbe jutásban, az ötödik helyet pedig biztosan aláírtam volna előre! Ebben az olimpiai ciklusban további döntők várhatnak rá, hiszen neki nem kell két nagy ugrást újra megtanulnia, mert már tudja, amit ezen a szinten kell.

Milyen nehézségekkel küzd a magyar torna, és mik ezek okai?

A női szakágban minden tornász, minden siker egy férfi és egy női edző közös munkájának a „terméke”. Nagy hiány van mindkettőben, főleg az előbbiben, és talán ez a legnagyobb problémánk. Emellett a létesítményeink és a stabilitásunk is sokáig bizonytalan volt, Csenge például hároméves korától a Postás SE nevelt tanítványa, pályafutása elején óriási pénzhiánnyal küzdöttünk, volt olyan időszak serdülő és ifjúsági időszakában, amikor három évig nem volt fűtés sem a teremben, síkabátban edzettünk. Ez szövetségi szinten 2013-ban, klubszinten 2017-ben változott meg, köszönhetően egyrészt a kiemelt sportágfejlesztési programnak, másrészt a Kiemelt Edző Programnak, már jobban tudunk tervezni és dolgozni. Egy tornász kinevelése a férfiaknál tíz év, nőknél öt–hét év. Ennek a változásnak a következménye, hogy a női szakágban már újra tudunk eredményeket felmutatni.

Ön mikor és hogyan kezdte az edzői szakmát?

Atlétaként kerültem a Testnevelési Főiskolára, de egy kisebb sérülés után átmentem a torna tanszékre, ahol dr. Vígh László, a kétszeres olimpiai bajnok Magyar Zoltán egykori edzője felkarolt és azt mondta nekem, hogy “tornász már nem lehetsz, de tornászokat még nevelhetsz.” Ennek a jelmondatnak köszönhetően indultam el ezen a pályán, néhány évig Vígh László mellett dolgoztam. Minden egyes reggel a Mester utca  19. alatti iskolában kezdtem, ott segédkeztem, ami jó alapokat adott, majd lehetőséget kaptam a TFSE férfi szakosztályánál, ott kezdtem edzősködni.

Hogyan került bele a női torna körforgásába?

Az akkori tanszékvezető elküldött hospitálni a Ferencvároshoz, ahol akkor csak a női szakágnál volt hely, majd másfél évvel később, 1993 decemberében átmentem a Bp. Spartacushoz, ahol anyagi megfontolásokból csak a női szakosztályt lehetett elindítani. Ott kezdtem egy korábban már bezárt tornacsarnokot megtölteni élettel, együtt dolgozhattam Vígh Zoltánnal és Forgó Andrással, és a legnagyobb megtiszteltetés akkor ért, amikor Vígh László rám bízta a lányát, Rékát, akinek így én lettem az edzője. Az első olimpikonom Óváry Eszter volt 1996-ban, majd 2001-ben két tornászom is kijutott a világbajnokságra, Vígh Réka és Murai Beáta. 2003-ban Osztie Géza áthívott a Postás SE-be, és az akkori nehéz helyzetben a két szakosztályból, a Spartacusból és a Postásból egy lett, amelynek a Róna utcában volt a székhelye. Bácskay Csenge 2006-ban kezdett a Postás SE-nél, Székely Zója pedig szintén az egyesület neveltje, ő a mostani világbajnokságon első számú tartalék volt összetettben.

Hogyan lett a női szakág szövetségi kapitánya?

A magyar női torna 2004-ben mélypontra került, az Európa-bajnokságon huszonnyolc csapatból csak egyet sikerült legyőznünk, Izlandot. Ennek következtében új pályázatot írtak ki a szövetségi kapitányi posztra, és márciusban Altorjai Sándor, a Magyar Torna Szövetség főtitkára felhívott, és elmondta, hogy az elnökség nekem szavazott bizalmat. Azóta szisztematikusan építjük újra a magyar női tornát.

Mit szeret a legjobban az edzői szakmában?

Legjobban azt, hogy ez egy kemény, munkaigényes sportág, ahol az edző és a versenyző között szoros, bizalmi kapcsolat alakul ki. Elég, ha csak a segítségnyújtásra gondolunk, a levegőben csak magára és az edzőre számíthat egy tornász. Engem ez a kapcsolat fogott meg, az motivált, hogy a tanítványaim szerették a közös munkát, mindig bíztak bennem.

És legkevésbé?

Talán azt, hogy ma már egy edzőnek túl sok mindennel kell foglalkoznia, nem tud csak a szakmára koncentrálni. De megszoktuk, hogy oda kel figyelnünk mindenre, a torna mellett a sportolóink tanulására, megélhetésére, rengeteg a szervezői munka, és sok az olyan feladat, ami máshol nincs.

Hogyan motiválja magát?

Minket a tanítványaink motiválnak, és húznak magukkal. Például azok a pillanatok, amikor látunk bennük fantáziát, amikor megcsillan a remény, valamint a holtpontok leküzdése és megoldása is ösztönöz.

Közel harminc éve edzősködik. Más ma dolgozni a sportolókkal, mint régen volt?

Ég és föld a különbség, minden teljesen megváltozott. Amikor kezdtem, nem volt mobiltelefon és ennyi minden, ami elvonja a sportolók figyelmét. Régen nagy dolog volt kijutni külföldre, ma már ez nem szempont, máshogy kell a sportolókat motiválni, és eleve más szisztémában kell dolgozni. Megváltozott a társadalmi és szociális háttér, más környezetben kell felkészítenünk a gyerekeket.

A körülmények javultak?

A szerek is megváltoztak, a tornászok dolgát segítik, aminek következtében az elemek virtuozitása is fejlődött. Ugyanakkora tornatermi munka nehezebb, összetettebb lett, elég csak arra gondolni, régen milyen nagy volt a sportiskolák és a szakosztályok száma, amely mára alaposan lecsökkent. Ehhez jön a kollégák elvesztése, ami elsősorban anyagi természetű, hiszen volt, hogy nyugaton az itteni fizetések ötszörösét, tízszeresét lehetett megkeresni, ilyen feltételek mellett pedig nehéz a szakembereket itthon tartani.

Mire számíthat a magyar torna a jövőben?

Az állami támogatásnak köszönhetően mostanra sikerült letenni az alapokat, az elmúlt évek munkája a női szakágban most kezd beérni, amit azonban nem lehet siettetni, főleg ebben a sportágban. Bárki és bármennyit kritizál, ehhez idő kell. Úgy érzem, most áttörés történt a női tornában, aminek a feltétele az, hogy a tehetség találja meg a termet és az edzőt. Jó úton járunk, széles az utánpótlás bázisunk, a Postás SE-nél például telt házunk van, a szakosztály négyszáz főt foglal magába, egyszerűen nem tudunk több gyereket fogadni. Ez nagyon jól mutatja, hogy a sportág iránt van érdeklődés, márpedig ahol van tömeg, ott a sportágnak is van jövője. És több ilyen műhely is van az országban, elég csak Dunaújvárosra, Békéscsabára, vagy a fővárosban a Központi Sportiskolára gondolni. Szerintem ez elég lehet az előrelépéshez.

VINCZE SZABOLCS