A győri kvalifikációs tornán a szerbek legyőzésével a magyar női kézilabda-válogatott kijutott az olimpiára, ami 2008 óta nem sikerült a nemzeti együttesnek. A Magyar Edzők Társasága az óriási sikerrel debütáló kapitánnyal, Elek Gáborral beszélgetett a Fradiról, amelyet már 2008 óta irányít, a válogatottról, a kettős munkáról, a mostani siker hátteréről, a junior vb-győztes generációról és az utánpótlásról.

Szövetségi kapitányként óriási sikerrel, olimpiai kijutással debütált. Hogyan gondol vissza a győri olimpia selejtezőtornára?

Összességében kettős érzésem van. Egyrészt sikerült kijutnunk a tokiói olimpiára, ami óriási megkönnyebbülés és nagyon nagy öröm, ugyanakkor ne feledjük azt sem, hogy nem egyedüli kapitány voltam. A koronavírus fertőzés után csatlakoztam a stábhoz, az elejét emiatt nélkülem kellett megoldaniuk. Én pedig továbbra is a csapatmunkában hiszek, és köszönettel tartozom mindenkinek, aki tagja ennek a kapitányi stábnak, mert mindenki hozzá tudta tenni a magáét és magáénak érezte a feladatot. Utána gyorsan visszatértünk a klubéletbe, a válogatottal pedig el kell kezdenünk az előkészületeket az olimpiára, szervezni a kiutazást, az edzőpartnereket, és mivel a játékosoknak szükségük lesz a megfelelő pihenőre a kemény idény után, június második felében kezdjük a konkrét felkészülést.

Szerbiát 31–23-ra győztük le, a tét nem nyomta le játékosokat, pedig régebben ez nem volt ritka. Most mi volt a különbség?

A múltban valóban előfordult, hogy téthelyzetben „összementünk”, ezért is kértünk most kívülről segítséget. Az Európa-bajnokság után felkértünk egy coaching teamet, amely sokat foglalkozott a lányokkal a klubidőszak alatt, és sok mindent felmértünk az elmúlt három hónapban, a félreértéseket rendeztük, mindezt azért, hogy mire Győrbe utazunk, az olimpiai selejtezőre, már minden szempontból egy irányba álljon a szekér rúdja. A kontinenstorna után azzal nem számoltunk Danyi Gáborral és Görbicz Anitával, hogy nem tudunk majd meccset játszani, ami finoman szólva sem ideális a tapasztalatszerzés szempontjából, de sokat gazdagodtunk ez alatt az időszak alatt is, mert óriási segítséget és támogatást kaptunk a kluboktól, a ligától és szövetségtől annak érdekében, hogy a legfontosabb  meccsre minden a helyén legyen. A szerbek elleni találkozó előtt igyekeztünk a terhet levenni a játékosokról, és végül tényleg jó irányba terelődött az összes energia.

Ön biztos volt a szerbek elleni sikerben?

Ilyen tétnél nem lehet biztos az ember semmiben. A meccsen viszont azt láttam, hogy a lányok a pályán mindent megtesznek, Szöllősi-Zácsik Szandra, Kovacsics Anikó, Bíró Blanka és Lukács Viktória kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, akárcsak Kiss Nikoletta a védelemben, és zseniálisan működött a Kisfaludy–Tomori páros is. Sőt, ami döntő volt, hogy senki nem nyújtott átlag alatti teljesítményt, bár szerintem gyengébb játékkal is meglett volna a győzelem, akkora mentális főlényt éreztem a javunkra. Ha kellett, vért izzadtunk a sikerért.

2016-ban egyszer már elvállalta a kapitányságot a női válogatott mellett Ambros Martínnal, aki akkor a Győr edzője volt. Miben volt más akkor a helyzet?

Leginkább abban, hogy akkor már elszállt a lehetőség, hogy kijussunk a riói olimpiára, a megbízásunk csak négy Európa-bajnoki selejtezőre szólt, a mostaninak viszont éppen hogy a tokiói olimpia volt a középpontjában, és a lehető legnagyobb fajsúlyú mérkőzés. Egyszóval, a tét volt a különbség a két ciklus között. Ambrosszal egy kötelező feladatunk volt, a lengyelektől el kellett szednünk két pontot, más kérdés, hogy a nehezebbet jól, a könnyebbik feladatot viszont rosszul oldottuk meg.

És a munka felosztásában?

Ambros Martínnal, és később Danyi Gáborral is felosztottuk a munkát támadásra és védekezésre, utóbbiból Gábor is rengeteget vállalt, de összességében a második megbízatás kicsit valóban több munkával járt. A viszonyom Danyi Gáborral egyébként remek, szerintem életünk végéig barátok maradunk. Már az Európa-bajnokságon felvetődött egy probléma, amit vissza is hallottunk és jogosnak éreztünk, mégpedig az, hogy a kétkapitányos rendszer nem működött tökéletesen, mert Gáborral mindketten kínosan figyeltünk, hogy ne lépjük egymás lábára. Tudtuk, hogy az Eb után ezen változtatni kell, és mivel a keret nagy részével én dolgozom, ezért Gábor visszalépett, és az emberi nagyságát mutatja, hogy jelezte, így is szívesen folytatja a munkát velünk. Az én szememben egyébként továbbra is azonos rangban és pozícióban vagyunk, csak a felelősség az enyém.

A szerbek elleni győzelem után nyilatkozatával új perspektívába helyezte az itthoni Győr–Fradi ellentétet, és inkább az eredményes együttműködésre helyezte a hangsúlyt. Mire gondolt pontosan?

A válogatott stábbal ezt a néha kívülről gerjesztett ellentétet teljesen kizártuk, és azt hiszem, mindannyian vagyunk is azon a szinten, hogy ezen felül tudjunk emelkedni. Első a sportszerűség és a tisztelet, és most már nemcsak kollégákról, hanem barátokról beszélhetek, ha a Görbicz Anitával vagy a Danyi Gáborral való kapcsolatomra gondolok, ami nemcsak szakmai jellegű olykor, hanem személyes is, ez pedig nagyon megtisztelő számomra. Ez ennek a stábnak az egyik legnagyobb ereje, hogy bár a pályán ellenfelek vagyunk, a válogatottnál össze kell fognunk, hogy egy irányba tudjuk tolni a szekeret. A Győr–Fradi együttműködésből a magyar női kézilabda számára nagyon jó dolgok sülhetnek ki.

Mit gondol erről a női kézis generációról, amely 2018-ban junior világbajnokságot nyert?

Szó se róla, óriási siker volt a debreceni arany, de nem szabad és nem is lehet arra építeni. Óvatosan kell fogalmazni és helyén kezelni a játékosokat, mert az egy utánpótlássiker volt, a felnőttek között még sok munka van ezekkel a lányokkal fizikailag és mentálisan is. Óriási szükség van a régi bevált játékosokra, mint Szucsánszki Zita, Zácsik Szandra, Kisfaludy Anett vagy Kovacsics Anikó. A fejődés sosem lineáris, mindig van benne törés, és a varázs mostanra megszűnt, az ellenfelek is jobban készülnek ellenük, nekik pedig szükségük van a fejlődésre, hogy ezen át tudjanak lépni.

Mit gondol a jelenlegi utánpótlásról a női szakágban?

Azt, hogy a következő időszakban még jobban kell fókuszálnunk az utánpótlásra, és ott is kihasználni a felnőtt válogatott sikerét. Annyira, hogy ha a magyar kézilabdázásban valami most igazán fontos, akkor az éppen az utánpótlás, a rendszerek és szabályok egyértelmű kialakítása, jó fizikai adottságokkal rendelkező fiatal játékosok keresése, megfelelő képzettséggel és erőnléttel felvértezni őket. Olyan lehetőség van a kezünkben, amit vétek lenne elszúrni.

Egyszerre irányítja a Ferencváros női kézilabdacsapatát és a magyar válogatottat. Milyen együtt a kettő?

Nagyon fárasztó, aminek van előnye és hátránya is. Az előnye például az, hogy a válogatotthoz egy klubkudarcból jöttünk, hiszen a Fradival kiestünk a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében a Podgorica ellen, ami miatt a játékosokban és bennem is csalódottság volt. De a nemzeti csapatnál ott volt a lehetőség, hogy ezt valamennyire feledtessük, vagy legalábbis jóvátegyük, és így is lett. Ugyanakkor azt is pontosan látom, hogy tartósan ezt a kettőt nem lehet jól csinálni együtt, hiszen a Bajnokok Ligája, az NB I és válogatott önmagában is óriási feladat, pláne együtt és úgy, hogy a tét is óriási.

2008 óta irányítja a Ferencváros női csapatát. Ilyen névvel és családi múlttal ez biztosan nem lenne könnyű, de sosem gondolt arra, hogy más klubnál is kipróbálja magát?

Ezen nem gondolkoztam, mert nem is vetődött fel soha. Nem tudom, mit hoz a jövő, de úgy gondolom, a Fraditól csak a válogatott felé mozdulnék el, ha mozdulnék. De megfordítom a dolgot, soha nem is keresett senki, illetve csak 2015-ben egy klub, talán mert mindenki azonosított a Fradival, nem tudom. Ugyanakkor profi edzőnek tartom magam, és ha ebből máshol kell megélnem, akkor megteszem, de nem mindenáron, és szerencsére sosem kellett a távozáson gondolkoznom. A Fradi azért is különleges, mert nemcsak mi vagyunk hűségesek a klubhoz, hanem a klub is hozzánk.

/ VINCZE SZABOLCS, foto: Magyar Kézilabda Szövetség /