Éliás Klára nem cserélt szívet, csak elköltözött
1981-ben elég komoly veszteségeket szenvedett a magyar női kézilabdázás. Kiderült, hogy Sterbinszky „Amál” rövidesen Dániába költözik. Ebben az esztendőben egy válogatott kapust is a veszteséglistára kellett írniuk a statisztikusoknak, hiszen a Spartacus hálóőre, Éliás Klára házasságra révén Svájcba került.
Amíg Sterbinszky Amália (a képen) még többszöri hazalátogatással és edzőtáborozásokkal kihúzta az 1982. decemberében, Magyarországon megrendezett világbajnokságig, addig Éliás végleg leadta a szerelést. Immár 36 éve Svájcban él, mára már nyugdíjas testnevelő tanárnő. Klárit nem különösebben hosszú hazalátogatása napjaiban sikerült elérni egy személyes találkozás erejéig.
– Hivatalosan Klára Kessler a nevem, de a Klára Kessler-Éliás is elfogadott. Itthon persze a régi ismerősöknek elsősorban Éliás Klári vagyok. Gyorsan szögezzük le: szívet nem cseréltem, csak hazát, de talán még helyesebb, ha az mondom, hogy otthont. Magyarságomat a számomra idegen, de rendkívül befogadó közegben is megtartottam. Olyannyira igaz ez, hogy egyetlen leányom, Mónika kifogástalanul beszéli az anyanyelvét is!
– Hosszú utat tett meg a Győr melletti Sáráspusztától a svájci Bázelhez közeli Arlesheimig…
– Sáráspuszta mindössze három kilométernyire van Győr határától. Ami az iskolát illeti Kisbácsához vagy Nagybácsához tartoztunk, de a szüleim a felső tagozatra már inkább Győrbe küldtek. Az iskolai „kézizgetéseket” követően egy alkalommal elkísértem a barátnőmet a Győri Postás edzésére. Ahogy az lenni szokott, ő nem lett komolyabb játékos, én pedig megkaptam az első, nagyobb lökést. Sokaknak talán furcsa vagy egyenesen hihetetlen, pedig így történt. Otthon még nem volt fürdőszoba, lavórban kellett mosakodnunk, az edzések után viszont hatalmas zuhanyozások következhettek, ami nekem rettenetesen tetszett! A Postásban volt egy jó kapus, aki spárgázott és egyéb mutatványokra is képes volt, ami nekem nagyon tetszett, így én is kapus szerettem volna lenni, ám rendre a balszélre állítottak. Az iskolai bajnokságban viszont keményen harcoltam, hogy kapus lehessek, Kheim Jenő bácsi pedig megengedte, hogy a kapuba álljak. Miután később a Postásban megszűnt a kézilabda, így onnan a Magasépítőkhöz kerültem.
– Ki volt először komoly hatással pályafutására?
– Sokat kaptam a Győri Textiles egykori válogatott játékosától, a beálló poszton szerepelt Szentgáti Pétertől. Ő rengeteget foglalkozott velem, s miután megtudta, hogy a TF-re szeretnék menni érettségi után, még azt is „kiügyeskedte”, hogy a TF-fel is játsszunk edzőmeccset. Tette ezt kizárólag abban a reményben, hogy hátha felfigyelnek rám, ami megkönnyítheti a felvételemet.
– Egyenes útja volt a TF-re?
– Nem vettek fel, amit akkor még nem is nagyon bántam. A kapus poszt iránti elkötelezettségem viszont hétről hétre erősebb lett, amiben igen komoly része volt a győri Horváth Józsefnek, „Alibinek”…Az a stílus, amit ő képviselt, az engem egyszerűen elvarázsolt. Nem spárgázott, nem szemaforozott, hanem támadott. Tudatosan igyekezett maximálisan lekicsinyíteni a szabad felületeket. Mivel helyhiány miatt nem vettek fel, így mind erősebben dolgozott bennem a csak azért is alaphangulat. Nem kockáztattam, hogy maradok az egy év előtti pontszámnál, inkább újra felvételiztem.
– És most már felvették.
– Azt hallottam vissza, hogy egészen másként álltam az egészhez, mint esztendővel korábban. A következő négy év pedig életem legszebb időszaka volt, hiszen kollégistaként, abszolút gondtalanul élhettem. Ez a kellemes függetlenség a diploma megszerzésével egyidejűleg megszűnik, hiszen onnan kezdve már magáról kell gondoskodnia az embernek.
– Azért a négy év alatt sok minden történt.
– Rá kellett jönnöm, hogy évközben nincs idő tanulni, annyiféle gyakorlati tennivaló akadt. Meg kellett tanulnom tanulni, s erre a vizsgaidőszakot kellett igénybe vennem, mivel évközben rengeteg, más, gyakorlati tevékenység vitte el az időnket. Ráadásul Kovács László tanár úrnál minden nap volt edzés; fel is jutottunk az NB I-be. Óriási élményt jelentett a Vasassal vagy a Fradival játszani! Abból az időszakból mindmáig vannak jó baráti kapcsolataim, például Balogh Zsuzsával, Benyáts Balázzsal, Bata Erzsivel, Tusjak Katival és másokkal is legalább havonta beszélek telefonon.
– A főiskolai évek alatt lett igazán jó kapus. Kinek köszönhette ezt?
– Elsősorban Kovács Lászlónak, aki mindent elkövetett azért, hogy kihozza belőlünk a maximumot. Először persze én is lázadoztam amikor 30 kilós súlyzóval a nyakamban kellett szökdelnem, de amikor rájöttem, hogy mennyivel jobb az állóképségem, igyekeztem megtenni, amit kért. Vele azért volt különösen jó a kapcsolatom, mert bármit meg tudtunk beszélni, nyíltságommal soha nem élt vissza. Amit pedig kapusedzések címén foglalkozott velem, az tényleg a maximum volt.
– Ez a sok gyakorlás nem bizonyult hiábavalónak!
– A számomra nagyon kedves Bogyi bácsi – Török Bódog volt a magyar női kézilabda válogatott kapitánya – behívott a legjobbak közé, de őt az 1978-as, csehszlovákiai vb-t követően visszaléptették. A helyére került Lele Mihály kirakott engem a válogatottból, amit nagyon sajnáltam, hiszen így nem mehettem az 1980-as olimpiára. Nagy elégtételt jelentett, hogy a moszkvai 4. helyet követően Lelét leváltották, az új kapitány, Csík János pedig visszahívott a nemzeti együttesbe.
– Kicsit előreszaladtunk az időben. A TF elvégzése után, 1975-ben a Spartacushoz igazolt.
– Ott 1978-ig az ugyancsak jó szakember, Fleck Ottó volt az edzőnk, majd 1978-ban Szabó Patyit nevezték ki Ottó helyére. Patyi hasonló volt Kovácshoz, rengeteget gyakorolt velem. Egyébként maga Fleck Ottó vitt a Szpariba, ahol minden jóban részem volt. Az viszont nagyon rosszul esett, hogy amint kiderült a Hansmax-szal való eljegyzésem, abban a pillanatban levették rólam a kezüket.
– A házasságát is tulajdonképpen a kézilabdázásnak köszönheti.
– Kár lenne tagadni. Ma is kristálytisztán emlékszem: a KEK-ben a jugoszláv Zombor ellen játszottunk itthon. Az IHF ellenőreként érkezett Hansmax és én a banketten elkezdtünk csevegni, ráadásul éppen akkoriban kezdtem el angolul tanulni. Gondoltam, jót tesz majd a gyakori levelezgetés. Ő minden hónapban itt volt, majd egy idő elteltével meghívott egy közös nyaralásra azzal a konkrét céllal, hogy lássuk: tudnék-e én ott élni? Bár voltak megingásaim, végül meggyőzött, így végül Győrben kötöttünk polgári esküvőt. Három hónap múlva mehettem utána, Svájcba.
– Ezzel vége lett a magyarországi pályafutásának. Hány válogatottsággal búcsúzott?
– A szövetségben ötvenkettőt tartanak nyilván, szerintem kb. 72 volt, de lehetséges, hogy a barátságos meccseket is beszámítottam? Sajnos, az amit szerettem volna, szerintem sem jött össze. Én ugyanis azt reméltem, hogy a magyar és a svájci válogatottságaim száma eléri majd a százat. Hát a számításaim szerint 98-nál megálltam.
– Ez azt is jelenti, hogy Mónika megszületését követően még sokáig játszott?
– 1983-tól ismét és rendszeresen a pályán voltam. Negyvenöt éves koromig az ottani élvonalban védtem, ezt utólag én is soknak tartom, de nagyon szerettem játszani. A válogatottban az 1985-ös B-világbajnokságon rendkívül szoros meccseket játszottunk. Akkoriban a férfi és a női kézilabdázás is sokkal erősebb volt Svájcban, mint manapság. Egyébként egészen pontosan éppen az 50. születésnapomon volt az utolsó bajnoki mérkőzésem.
– Csak ezután kezdett tanítani?
– Nem is ment könnyen az elhelyezkedés és nem elsősorban a korom miatt! Mindenhol inkább azokat a tanerőket alkalmazták, akiknek kétszakos képesítésük volt, én viszont csak egyet vittem magammal. Végül csak összejött egy bázeli kinevezés, ahova naponta 20 percnyi villamosozással jutottam el. Mivel a svájci törvények megengedték, így 2015-ben, 63 éves koromban nyugdíjba mehettem.
– Ebből a tanári pályán eltöltött 13 esztendőből milyen emlékeket őriz?
– Szívesen csináltam, hiszen ezt tanultam. A heti három testnevelési órát a gimnázium felső éveiben 2+1-re összevonták, a két óra során a legkülönfélébb sportágakat gyakorolhatták a diákok. Mivel én tíz évig versenyszerűen is teniszeztem – s mindmáig szívesen és gyakran játszom a férjemmel is – ezért a teniszt rám osztották. Így a gimnáziumban végig teniszt oktattam. Megvallom, ma már nem hiányoznak a gyerekek, a tenisz pedig továbbra is helyet kap az életünkben. A rendszeres játék mellett minden év szeptember végén elmegyünk egy kurzusra az ausztriai Kitzbühel melletti Erpfendorfba, ahol a kikapcsolódás és a tenisz játsszák a főszerepet. Tavasszal pedig márciusban egy hetet síterepen töltünk.
– Egész élete a sport vonzásában telt, feltehetően a nyugdíjas éveiben is figyelemmel kíséri a történéseket?
– Nálam jelenleg a tenisz és a sí vannak a fókuszban, az ottani eseményeket egész évben nyomon követem. Mivel Svájcban a kézilabda nem tartozik a kiemelt sportágak közé, így a hazai híreken felül elsősorban az EHF TV-n közvetített meccseket tudom megnézni. A Veszprém, a Szeged és a Győr szinte valamennyi európai kupatalálkozóját láthattam.
– Feltehetően vannak kedvencei is?
– Természetesen. Mást ne mondjak, a bázeli tenisznagyság, Roger Federer nálam a legelső. Nem véletlenül csodálják őt szerte a világban. Elegáns teniszt játszik, rendkívül sportszerű valaki, és ami nekem különösen tetszik, számos gyermekfalut támogat komoly összegekkel, szerte a világban. S nem egyszerűen csak küldi nekik a pénzt, hanem meg is látogatja ezeket a gyermekotthonokat. Ebben bizonyára szerepe van annak is, hogy édesanyja dél-afrikai fehér nő, akit az ott dolgozott vegyész édesapja hozott el Bázelbe.
Mellette az ugyancsak svájci Wawrinkát is kedvelem, de Nadalt is ide sorolhatom. Bizony, ha nézem a férfiakat, utána nem szívesen váltok át a nőkre, mert a különbség igen jelentős a kétféle játék között. A Williams-nővérek – főleg Serena – inkább erőművészek az én szememben…El ne felejtsem megemlíteni Bacsinszky Tímeát, aki számomra különösen szimpatikus és magyarul is lehet vele beszélni! És a hosszabb szünet után visszatért Martina Hingist is ebbe a sorba számítom.
– Leányáról – aki perfekt beszéli a magyart – még nem esett szó.
– Mónika előbb közgazdasági szakközépiskolát végzett, de az nem tetszett neki. Egy évig Angliában élt, tökéletesítette a nyelvtudását. Hamar átpártolt az újságíráshoz, a „Zürcher Oberländer” online szerkesztőségében dolgozott. Közben Winterthurban „Sajtó, média, kommunikáció” szakon szerzett diplomát. Május végén volt a születésnapja; helikopterrel vitte fel a barátja 3000 méter fölé. Ott köszöntötte és – ez volt az igazi meglepetés! – megkérte a kezét…
(jochapress.hu / Jocha Károly)