Dr. Apor Péter egyetemi tanár, belgyógyász-, sport-, szív rehabilitációs szakorvost az ötvenes években az Árpád Gimnáziumban tanította Iglói Mihály, akinek akkor már világklasszis tanítványai voltak, de egyszer sem tudatta és éreztette diákjaival, hogy kicsoda ő.

Hogyan és mikor ismerte meg Iglói Mihályt?

1946 és 1954 között az óbudai Árpád Gimnáziumban tanultam, ahová egyébként édesapám és az ő testvére is járt, és amely akkor még a Kolosy téren volt. Én humán tagozatra jártam, ahol olyan remek sportolók voltak az osztálytársaim, mint az öttusázó Török-fivérek, Ferenc és Ottó, az úszó Kunsági Gyuri, a vívó Mohos János vagy a kajakozó Fábián László. Én magam is úsztam, az ötvenes évektől az egyetemi klubban, 1952-ben egy mellúszó serdülő országos csúcs volt a legjobb eredményem, amit elértem. A gimnázium első éveiben más volt a testnevelés-tanárunk, aki vívást oktatott a Testnevelési Főiskolán, aztán az ötvenes évek fordulóján átvett minket Iglói Mihály, aki több mint négy éven át volt a tanárom. Egyébként a húgomat is tanította 1953-tól.

Milyen gyakran tanította önöket?

Úgy emlékszem, heti két tesi óránk volt vele, de akkoriban, a második világháború után igencsak mostoha körülmények uralkodtak mindenhol. Nálunk is, az iskolában, ahol télen fűtetlen helységekben öltöztünk, és nem volt zuhanyzási lehetőség. De mindenhol így volt, nemcsak nálunk.

Tudták, hogy Iglói Mihály nemcsak az önök testnevelés tanára?

Iglói akkor már a Budapesti Honvéd híres edzője volt, olyan világklasszis tanítványokkal, mint Iharos Sándor, Rózsavölgyi István és Tábori László. Nyilván roppant elfoglalt volt, de sosem maradt el testnevelésóra az ő távolmaradása miatt! És jellemző rá, hogy nem emlékszem, hogy akár csak egyszer is felemlegette volna, ki ő, vagy kihívott volna minket a Népstadionba szurkolni Iharoséknak. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy a tanártársainak említette volna.

A tanórákon mennyit futottak? Nem akart futót nevelni önökből?

Volt néhány osztálya, de a miénkből például csak egyetlen futó volt, aki tanórán kívül is csatlakozott az edzéseihez, Lázár István, aki később Stefan Lazar néven lett híres sportújságíró Németországban. Később nagyon szétszóródtunk a világban, az 1956-os forradalom nagyon szétszedett minket. Szóval, nem mind voltunk sportolók, de arra jól emlékszem, hogy nem volt közöttünk egy sem, aki nyápic lett volna. Nem csak futtatott minket, persze, amikor kellett, meg sem álltunk a Kecske-hegyig, vagy kivitt minket mozogni az óbudai Amfiteátrumba.

Milyen tanár volt Iglói?

Egyáltalán nem volt az volt merev, katonás testnevelő tanár, nem az volt a célja, hogy versenyzőket faragjon belőlünk. Szeretett sztorizni, volt olyan története, amit annyiszor elmesélt, hogy mi, a diákjai még dalba is foglaltuk. Az óráin nem volt pihenés, de amikor mást helyettesített, tanulságos sporttörténeti órákat tartott, igyekezett felkelteni és fenntartani a diákok érdeklődését a sport iránt, és általában sikerrel tette. Ugyanakkor haverkodásról szó sem lehetett köztünk, a tanár magasan a diákok felett állt.

Később is tartotta vele a kapcsolatot?

Amikor Amerikában volt, akkor egyáltalán nem, nem is volt rá alkalmam. Amikor 1982–1983-ban ösztöndíjjal Los Angelesben jártam, csak Tábori Lászlóval találkoztam, Iglói akkor már Görögországban dolgozott. Amerikába tanulmányútra mentem, mert 1969-tól a Testnevelési Egyetem Kutató Intézetének élettani osztályát vezettem 1986-ig, ez egy több mint negyvenfős társaság volt, amely többek között megosztotta a feladatokat a Sportkórházzal is.

És amikor Iglói a nyolcvanas években már hazajöhetett, majd 1993-ban haza is költözött?

A nyolcvanas években három-négy alkalommal találkoztunk, úgy tudom, a bátyjánál lakott a Nagymező utcában. Kizárólag szakmai jellegű beszélgetéseink voltak, a magánéletéről például sosem mondott semmit. Az atlétika, az edzéselmélet érdekelte őt a legjobban. Egyik találkozásunkra különösen jól emlékszem, a Szépvölgyi úti presszóban faggattam a módszereiről és a tapasztalatairól, és mintha beszélt volna arról, hogy a formaidőzítés nem az erőssége. De főleg gyakorlati dolgokat mondott a közép- és hosszútávfutásról, amiket én nem tudtam a kutatásokban hasznosítani.

Diákként mennyire ismerték meg Iglóit, az embert?

Viszonylag alacsony termetű, nem félni-, hanem szeretni való ember volt. Bár akkor már a legmagasabb szinten edzősködött, olimpiára készült a tanítványaival, de nem emlékszem, hogy bármi rendkívülit követelt volna tőlünk, diákjaitól.

VINCZE SZABOLCS