Emlékezzünk az Életmű-díjas evezősre, Kiss Lászlóra
Július 9-én a Testnevelési Egyetem évzáróján még átvehette Kiss László a Magyar Edzők Társasága (MET) által neki odaítélt Életmű-díjat, ám abban a hónapban el is távozott az élők sorából. A kiváló edzőre dr. Kokas Péter segítségével emlékezünk.
– Kiss László – vagy ahogyan a sportágban mindenki csak ismerte és szólította is: „Fater” – mindenképpen a sportágunk legmarkánsabb egyéniségei közé tartozik – vélekedik egykori klubtársáról a sebészprofesszor. – 1980-ig a Csepel színeiben versenyzett, s ki is jutott a moszkvai olimpiára a magyar nyolcas egyik tagjaként, amely egység végül a 7. helyet szerezte meg. Ezt követően lépett át a Ferencvárosba, amely klubhoz fűződnek legnagyobb edzői sikerei.
– Mi jellemezte Kiss László szakmai munkásságát?
– A feltétlen elkötelezettség és alázat! Fater ugyanis rendkívül következetesen kiállt az edzések mennyiségi és minőségi színvonalának folyamatos fejlesztése és javítása mellett. A Ferencvárosi Evezős Club tagjaként előbb még versenyzett is, de egyidejűleg az edzői munkáját is elkezdte. A kilencvenes évektől egymást érték a hazai mellett a nemzetközi sikerei is. Előbb a Weller Ferenc – Kokas Gergely kormányosnélküli kétevezőst vezette a nemzetközi mezőnybe, majd a könnyűsúlyú egypárevezősben Kokas Gergely 1999-ben világbajnoki bronzérmet szerzett.
– Az ezredfordulót követően még magasabbra jutott tanítványaival.
– Ő készítette fel a Varga Tamás – Hirling Zsolt könnyűsúlyú kétpárevezőst egységet is, amely a 2004-es athéni olimpia 5. helyezését követően 2005-ben Japánban, Gifu városában megrendezett világbajnokságon nem talált legyőzőre. Övék lett a vb-aranyérme.
– Szakemberek egybehangzó véleménye szerint ebben a párosban még komoly tartalékok voltak.
– Sajnos, a két fiatalember a világbajnoki győzelmüket követően számos alkalommal értelmetlen alkudozásokba kezdett edzőjükkel, amit azután az eredmények sínylettek meg. A páros Pekigben be kellett érje a 14. hellyel, míg a 2012-es londoni olimpián a 11. helyet szerezték meg.
– Kiss László tett egy néhány éves kitérőt a győri evezősökhöz, ahonnan furcsa körülmények közepette vált meg és tért vissza legnagyobb szerelméhez, a Ferencvároshoz.
– Az akkori győri szakosztályvezető, Bártfai Márton előtt nem volt megállása Faternak. Pedig volt olyan év, amikor a serdülő, az ifjúsági és a felnőtt nyolcas is magyar bajnok lett, ráadásul a felnőtteknél a második győri hajó vitte el az ezüstérmet. Visszatért a FEC-be, majd a győri változások után ismét felkérték ottani munkára is. Amíg bírta erővel, addig hetente 2-3 napot Győrben töltött, a többi időt pedig Budapesten, a XX. kerületben lévő Vízisport utcai evezős telepünkön.
– Hogyan lehetne összegezni az ő edzői munkásságának a lényegét?
– Laci az egész életét az evezésnek szentelte. a kezdetektől fogva kereste a kapcsolatot külföldi kollégákkal, akikkel intenzív beszélgetéseket folytatott. A szerzett ismeretek alapján pedig azokat igyekezett a magyarországi viszonyok közé beépíteni. Különösen az olaszokkal értette jól meg magát, ahol tradicionálisan magasszínvonalú és eredményes munka folyik. Ellentmondást nem tűrő módon kiállt a mennyiségi munka fontossága mellett. Azt szerette volna, hogy az élvonalat képező evezőseink évi minimum 1200 órát edzzenek, ami heves ellenállást váltott ki az érdekeltekben. Pedig az idő őt igazolja, hiszen ennél kevesebb edzésidővel ma már végképp nem lehet számottevő nemzetközi sikereket elérni. Éjjel-nappal dolgozott, vagy az evezésen törte a fejét. Amikor hónapokig nem kapott fizetést, akkor is csak kedvenc mondását ismételgette: Semmi baj nincs, hajó, lapát és víz is van, csak dolgozni kell.
Ezt a munkára mindig kész szakembert vesztette el ez év július 25-én a magyar evezős társadalom. Kiss László tizenkét éve küzdött a gyilkos kórral, de még a július 9-i kitüntetése napján is azt mondogatta, hogy neki komoly tervei vannak. Jó lenne, ha emberi és szakmai elkötelezettségét minél többen igyekeznének tovább vinni a sportág javára.
(jochapress.hu)