Gerendás György: Balkezes pólósaink döntő ászok lehetnek

Ugyancsak mozgalmas életutat tudhat maga mögött Gerendás György olimpiai bajnok vízilabdázó, aki részese az 1976-ban, Montrealban kiharcolt vízilabda csapatbajnoki aranyéremnek. A mesteredző Gerendás tíz éve lakik a Velencei tó vonzáskörzetében fekvő nagyközségben, Pázmándon, ahol a ragyogóan felújított, igazán hangulatos házában fogadott.

– Édesapja ismert és közkedvelt úszóedző volt. Ez a tény mennyiben befolyásolta a sportágválasztását?

– Én egy meglehetősen rossz gyerek voltam. Ez például hatott a nagymamák tűrőképességére is. Így a nyári szünetekben nem volt más választásom, naponta lementem a szigetre. Édesapám mellett teltek a napjaim, két és fél évesen már tudtam úszni, ötéves koromban pedig le is igazolt a Fradi.

– Kérem, beszéljen egy kicsit édesapjáról, a sikeres úszóedzőről!

– Apunak volt egy nagy hátránya az ötvenes-hatvanas-hetvenes években. Mint osztályidegennek, hiába voltak olimpikon úszói (Egerváry Márta, Csikány József, Borlói Mátyás és mások, Széchy Tamás például az apunál volt kezdő edző), ő maga soha nem utazhatott a versenyzőivel. Én késői gyermeke voltam, szinte két generáció volt közöttünk. S mivel tényleg rossz gyerek voltam, így amikor ötévesen edzésbe álltam, rábízott a kollégájára, mondván, nekem ebből a gyerekből éppen elegem van otthon, foglalkozz te vele.

– Gondolom, azért otthon csak szakmázgattak egy keveset?

– Természetesen, rengeteg jó tanácsban volt részem. A legjobbat tizenhárom évesen kaptam tőle. Addig a korosztályos bajnokságokon mindig az első háromban végeztem, de akkor megjelentek a Széchy „palánták” (Hargitay András, Verrasztó Zoltán, Sós Csaba, Wladár Sándor). Apu belátta, hogy ők jobbak lesznek nálam, őt pedig meggyőzték a kollégái, hogy tehetséges pólós vagyok. Apu viszont nem értett a pólóhoz, de az általános érvényű tanácsait továbbra is megkaptam. Tizennyolc éves voltam, amikor emlékezetes eset történt. Edzés helyett egy osztálytársnőmmel töltöttem az időt. Apu persze azonnal megtudta, hogy nem voltam edzésen, otthon kérdéssel fogadott. Az első és a második hamis választ egy-egy hatalmas pofonnal jutalmazta, majd előkészítette a nadrágszíjat is. Erre elmondtam, hol voltam. Apu csak arra figyelmeztetett, hogy kapcsolatom még nagyon sok lehet, pólózni viszont legfeljebb tíz évig fogok tudni. Attól kezdve nem hagytam ki egyetlen gyakorlást sem.

– Mikor érezte, hogy ebben a sportágban komoly sikereket fog elérni?

– Valamiféle konkrét fordulópontra nem emlékszem. Az viszont tény, hogy egész kiskoromtól kezdve van bennem a sport területére érvényes, hatalmas önbizalom. Emlékszem arra, amikor a szigetről kifelé sétálva, jó barátommal, a már sajnos eltávozott Gém Zolival beszélgettünk. Ő arról ábrándozott, hogy milyen jó lenne bekerülni a BVSC csapatába. Én erre replikázva azt mondtam: jó, jó, de én olimpiai bajnokságot szeretnék nyerni. Mondtam ezt akkor, amikor kortársaim jobb csapatokban már fix játékosok voltak, én pedig a Fradiban még csak csereembernek számítottam. Az FTC-ben volt edzőm, Goór István (Illés) megnyugtatott, amikor azt mondta: jó játékos vagy, de még fejlődnöd kell, későn érő típus vagy. Én ennek ellenére ekkor még bizonytalan voltam, mi is lesz belőlem.

– Végül Illésnek lett igaza.

– Huszonegy éves koromban hirtelenül egy minőségi ugráson mentem át, első nagy versenyem mindjárt az olimpia volt. Azok az edzők (Csirke bácsi, Őri Feri, Kiss Egon, Goór Illés, Mayer Mihály) „vizilabdailag” sokkal felkészültebbek voltak, mint a mai edzők. Most miből is áll a vízilabda? Terminátorokat, gladiátorokat képeznek. Ma 4-5-6 kolléga dolgozik az edző keze alá. A mi időnkben ezeket a részfeladatokat nekik, egy személyben kellett megoldanunk. Mi – miként a rivális klubok játékosai is – sokkal többet megtanultunk a vízilabdázás tudományából és végül ebből a vízilabda tudásból alakult ki az akkor verhetetlen generációnk. Amikor azt mondják, a magyar póló meghatározó volt, az szerintem azért alakulhatott ki, mert a magyarok jobban tudtak vízilabdázni.

 – Ha szóbajön a montreali győzelem, az olimpiai aranyérem, Önnek mi jut erről az eszébe?

– Ilyenkor én mást mondok, mint más csapattagok. Ugyanis az utolsó felkészülési torna utolsó meccséig (Tungsram Kupa, három mérkőzés a szigeten, kettő a vadonatúj Komjádi uszodában) egyáltalán nem volt biztos, hogy én is utazhatok. Nyolc helynek volt biztos gazdája és a maradék három helyre 5-6 játékos aspirálhatott. Nekem sokkal nagyobb dolog volt egyáltalán kijutni arra az olimpiára, mint ott megszerezni az első helyet. Az utolsó, az amerikaiakkal vívott meccs nagyon durván alakult. Ennek során Balla Balázs egy elzárással hozott helyzetbe engem, amit sikerült gólra váltanom. Az apukám mellett ült Lemhényi Butykó bácsi megjegyezte, ez a gól hozta meg a fiad repülőjegyét. Montrealban még nem, Moszkvában (1980) viszont már én voltam a főszereplő. Más kérdés, hogy ott miért nem sikerült nyernünk.

  – Tényleg, miért nem?

– Ennek több oka is volt. Moszkvában az oroszok ellen majdnem lehetetlen volt nyerni. Meg az is igaz, hogy az élet ikszre játszik. Így is nyerhettünk volna, de egy büntető is kimaradt, meg egy emberelőny is. Ott ezek nem sikerültek.

– A következő olimpiát 1984-ben, Los Angelesben rendezték.

– Ahova az emlékezetes politikai döntés miatt nem mehettünk ki. Mintegy kárpótlásként viszont kaptunk egy lehetőséget, külföldre szerződhettünk. Én, aki akkor már a visszavonulást fontolgattam, elszegődtem a nápolyi Posillipohoz, ahol – ha már elfogadtak – egészen a 39. évemig játszottam.

– Az évek múlásával óhatatlanul foglalkoznia kellett azzal, hogy mihez kezd, ha hazamegy? Az edzőségre is gondolt?

– Minden gondolatom lényege az volt, hogy bármi legyek, csak edző nem. A kilencvenes évek elején volt divatos vállalkozások egyikbe belefogtam: kozmetikumokat igyekeztem behozni és eladni, vám és adótrükkökkel fűszerezve, ami alapvetően nem tetszett nekem, ez nem én voltam. Egy évig kínlódtam ezzel, amikor a BVSC-be hívtak az onnan Firenzébe szerződött Faragó Tamás helyére. Kényszerpályán voltam, egy évre vállalkoztam. Amolyan próbaévnek szántam az egészet, mert nem akartam jó játékosból rossz edző lenni, amire számos példa adódott. Három nap után azt éreztem, hogy itthon vagyok, ez az én világom! Amikor pedig bárki megkérdezte az évtizedek folyamán, hogy mit kaptam a sporttól, mindenkinek azt válaszoltam: soha nem kellett dolgoznom, mert a pólózást, majd az edzősködést soha nem éreztem munkának.

– Edzői pályafutásából mely állomáshelyeket emelné ki?

– Mivel nem voltam egy vándormadár típus, így nincs is sok felsorolni valóm. 1959-ben igazolt le a Fradi, 1978-ban behívtak katonának, muszáj volt átmennem a Honvédba, ha nem akartam másfél évre elfelejteni a vízilabdázást. Leszerelés után a Fradiban lehetetlen ajánlatot kaptam, így még két évig maradtam a Honvédban. Onnan pedig átigazoltam a BVSC-be, ahol egészen 1985-ig szerepeltem, amikor azután kimehettem Olaszországba. Hat év Nápoly után edzőként 12 év jött a BVSC-ben, ahol négy bajnokságot és három kupagyőzelmet értünk el. Ekkor a MÁV megvonta a támogatást, Egerbe kellett mennem, ahol a tíz év során felépítettem egy 6-7. helyezett csapatból egy új együttest. Ott három bajnoki cím és két kupagyőzelem került a sikerlistánkra. 2014-ben jöttem vissza a Fradiba, ahol tíz év alatt öt éven keresztül dolgoztam Varga Zsolt mellett, öt évet pedig a női szakosztály felépítésére fordítottam. Idén tavasszal tettem pontot a pályafutásomra és lettem nyugdíjas.

– Voltak olyan játékosok, akikkel különösen szívesen dolgozott együtt?

– Nagyon sok ilyen volt. Én mindig azokkal tudtam igazán jól együttműködni, akik elfogadtak engem. Én mindig egy kicsit szangvinikusabb, harsányabb, keményebb edző voltam. Ezt előrebocsátva és mindenkitől elnézést kérve, ha éppen az illetőt nem sorolom. Szóval Varga Zsolt, Märcz Tamás, Szécsi Zoltán, Nyéki Balázs, Gór-Nagy Miklós – ők voltak azok, akik legközelebb álltak hozzám. És külön említeném Benedek Tibort, mert vele nem az együtt dolgozás volt nehéz, hanem az, hogy miként lehet visszafogni őt.

   – Hogyan élte meg, amikor minimális különbséggel Kemény Dénesnek szavaztak bizalmat 1996-ban, a kapitányválasztáskor?

– Sokan azt mondták, én vagyok a favorit, nem így történt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyen túljutottam az egészen. Egy évig csak felvételről néztem meg a válogatott meccseit, mert közben állandóan arra gondoltam, hogy én is ott lehetnék. A második évtől már könnyebb volt az alaphelyzetem, amikor pedig 2000-ben, Sydneyből az olimpiai győzelmet követően felhívtak a játékosaim – Varga Zsolt, Märcz Tamás, Szécsi Zoltán -, hogy együtt tudjunk üvölteni a győzelem feletti örömükben, akkor már minden a helyére került. Kellett egy-két év ahhoz, hogy megbékéljek, hogy azután már úgy gondoljak az egészre, mint a történetem egy olyan fejezetére, ami történhetett volna másként is, de nem úgy lett.

 – Ön jól ismeri a jelenlegi magyar válogatott játékosait. Érdekelne a véleménye, mire számít tőlük a párizsi olimpián?

– Azért tartom esélyesnek a magyar vízilabda-válogatottat, mert a vízilabdában vagy egy nagyon érdekes tendencia. Ha visszakeresnénk a korábbi győzteseket, ezekben az együttesekben mindig játszott egy vagy két, meghatározó képességű balkezes. A Dénes vezette, három aranyérmet nyert csapatban ott volt a Benedek és a kis Gergő, majd hozzájuk csatlakozott a Madaras Norbi. Ilyen trió közel-távol nem volt. Azután jöttek a szerbek, ahol a világ legjobb balkezesei közül ott volt a Mandics meg a Filipovics – nyertek is két olimpiát. Most pedig itt van nálunk a Zalánki Gergő és a Vámos Marci – ilyen duó sincs sehol máshol. Ezért az a tippem, hogy a magyarok fognak nyerni.

(Jochapress / Jocha Károly)