Iglói Mihály legkedvesebb és legeredményesebb tanítványa, Iharos Sándor 1956-ban nem követte mesterét az emigrációba, Budapesten élt tovább, de pályafutása megtört, élete kisiklott, végül 1996. január 24-én hunyt el. Előtte három évvel, 1993-ban agyvérzést kapott, akkor született az alábbi cikk, amelyet a Magyar Edzők Társasága a szerző engedélyével közöl újra. 

Az alábbi cikk 1993. március 12-én jelent meg a Heti Magyarország című lapban

Az ötvenes évek csodafutóját, a 63 éves Iharos Sándort 1993. február utolsó napjaiban súlyos agyvérzéssel kórházba szállították. Kezelő orvosai szerint állapota reményt keltően javul, a sportszeretők táborával együtt bízunk mielőbbi felgyógyulásában.

Volt valaha – az ötvenes évek közepén – egy feledhetetlen magyar futó, akinek pályáját legendává avatatta a felemelő pillanatok fénye és a tragikus ballépések árnya. Alakja a korszak egyik mítosza lett, annak a hitnek a záloga révén, hogy valóban meg lehet forgatni a világot. Egy ellentmondásos világ furcsa, különös egyénisége volt, s életének történései már akkor vitákat kavartak. Rekordkísérleteinek hírére újra meg újra megteltek a stadionok Budapesttől Londonig, Oslótól Melbourne-ig.

A futót Iharos Sándornak hívták, s 1964-ig tartó pályafutása alatt kilenc egyéni világcsúcsot állított fel. Legfényesebb korszakának kezdete a szó szoros értelmében 1955. május 14-én szombaton 18 óra 30 perckor rajtolt, a Honvéd Tüzér utcai pályáján, egy kis serdülő verseny végén rendezett meghívásos 3000 méteres világcsúcskísérlettel. Iglói Mihály – a Mester – kérésére történt mindez, aki látva tanítványa nagyszerű formáját, rekordot ígért a szokatlanul korai, idény eleji időpontban. Mindenre nagyon odafigyeltek: a versenyt megelőző két napon senki sem használhatta a belső salakpályát, amely még elég laza volt. Váltva locsolták, hengerelték egész héten. A nagy szél miatt többször is módosították a rajt időpontját.

Ennek ellenére mégis kedvezőtlen időben vágott neki a nagy kísérletnek 18 óra 30-kor tizenhárom futó, amelyben Iharost egészen 2200 méterig felváltva vezette Mikes, Rózsavölgyi és Tábori. Az első 1000 méter ideje 2:38.6, a 2000 méteré 5:18 volt. Talán ötszázan jöttek el ünnepelni, és ők nem is csalódtak. A befutás után a pályára tódulva kapták a vállukra Iharost, aki több másodperccel – 7:55.6-ra – javította meg a belga Gaston Reiff addigi rekordját. A versenyek ezután már futószalagon jöttek: Helsinki, Stockholm, London és persze Budapest. Világcsúcsok futószalagon: 8:33.4 két mérföldön, 3:40.8 1500-on, 5000-en kétszer is rekorddöntés (13:50.8 és 13:40.8) és hogy az angolok ne irigykedjenek, három mérföldön 13:14.2. Nem csoda, hogy az év végén a világ legjobb sportolójának választották meg. Ünnepélyes keretek között adták át neki a díjat: egy tenyérnyi nagyságú, krémszínű, bőrrel bevont, különleges sárgaréz zárral ellátott, igen szép kivitelű, kb. 3 cm vastag dobozt – amelyen látszott, hogy kézimunkával készült egyedi darab –, benne a Helms-alapítvány emlékverete, bársonyba ágyazva, kizárólag a világ legjobb sportolója számára…

Pár éve aztán eszembe jutott ez a díj. Akkoriban nagy vita folyt az újságokban és a televízióban arról, hogy melyik bajnokot illet meg a “Minden idők legjobb magyar sportolója” cím. A cím, melyet aztán annak rendje és módja szerint ünnepélyes külsőségek között átnyújtottak valakinek. Sok jelölt volt és sok önjelölt. Jött X. három olimpiai arannyal, majd Y. öttel, és akkor még nem szóltunk Z.-ről. A legendás Iharosról azonban elfeledkeztek. És most, nemrégiben egy újabb elismerés érte az arra méltónak találtakat: az illetékes sportszervek megalapították a legnagyobb magyar sportolók számára a Halhatatlanok Klubját. Óriási nyilvánosság előtt, fényes ceremónia közepette nyújtották át a klubtagságot igazoló okiratokat az érdemes hírességeknek. De a páratlan futó itt sem került a meghívottak közé.

Igaz, ő nem nyert sem olimpiai, sem világbajnoki címet, és el kell ismerni, hogy nem szaporította a száz-egynéhány magyar olimpiai aranyérem számát. Ő csak egyszer – egyetlen egyszer, 1955-ben – volt az egész világ legjobbja, minden sportág, minden versenyzőjét tekintve. Ilyen pedig sem azelőtt, sem azóta nem volt, sem férfiak, sem nők vonatkozásában széles e hazában.

Az is igaz, hogy Iharos többször mondta, ha szó került erről nagynéha: “Öreg, kinek és mit számít ez ma már?”

Neki lett igaza!

Egyébként az a bizonyos széria nem ért véget 1955-ben.  A páratlan ívű pályafutás 1956-ban is folytatódott, amíg el nem érte azt a sorozatot, amely addig csak Nurminak sikerült: világcsúcsot tartani 1500, 5000 és 10000 méteren egyszerre. A tragédia, amely ezután jött, már nem csak az ő személyes, hanem a nemzet tragédiája volt, amelyben minden véglegesen és jóvátehetetlenül tönkrement. De ez már a másik oldal és egy másik történet…

Vagy húsz évvel ezelőtt láttam utoljára. A sorssal ő sem bírt el, s hányódott erre-arra. Volt mérlegmester és edző, benzinkutas és zöldséges, raktáros és anyagbeszerző – és ki tudja, hogy még mi minden. Emlékszem, egy lestrapált, zöld Morissal járt akkor éppen, költözve valahonnan valahova, összedobált cuccokkal a kocsi hátuljában, mindig úton: “egyedülből a magányosba”.

Valami nagydarab, súlyos ember sózhatta rá a kocsit, mert a vezető ülés az ajtó irányába – vagyis kifelé – erősen lejtett, ami vezetés közben eléggé zavarhatta. Természetesen ez neki nem jelentett különösebb problémát, gondot. A megoldás is kézenfekvőnek tűnt: megtámasztani az elvetemedett ülés sarkát, miáltal az újra a kívánatos – vízszintes – helyzetet veszi fel. A szándékhoz eszköz is találtatott: egy tenyérnyi nagyságú, krémszínű, bőrrel bevont, különleges zárral ellátott, igen szép kivitelű, kb. 3 cm vastag doboz, amelyen látszott, hogy kézimunkával készült egyedi darab, benne a Helms-alapítvány emlékverete, bársonyba ágyazva, kizárólag a világ legjobb sportolója számára…

TURISTVÁNDY T. JÁNOS