Kemény Dénes 70 éves

Húszévesen még remélhette, hátha… Ám hiába volt elsőrangú gömbérzéke, 1974 környékén a centerposzton olyan óriások tornyosultak előtte – minden értelemben –, mint Szivós István, Faragó Tamás és Csapó Gábor; hogy csak azokat említsük, akikből olimpiai bajnok lett két évvel később, de akadt még tehetséges középcsatár bőven akkortájt.

Harmincévesen túlvolt játékospályafutása delelőjén, pontosan tudta, mit fog tenni azután, hogy sikeresen elvégezte az állatorvosi egyetemet; talán egyre nem gondolt, hogy hamarosan Olaszországba költözik… Meg arra sem, hogy teljes tíz évig marad ott… Arra pedig pláne nem, hogy hol és mennyi ideig fogja az ott szerzett tapasztalatait hasznosítani az ország legnagyobb örömére.

Negyvenévesen még mindig Comóban élt, edzősködött, állatorvosi praxist vitt. A történet szempontjából egyáltalán nem releváns, hogy épp abban az évben, Rómában ismerkedtünk meg – mondjuk úgy, nem a legfényesebb pillanatokban: az 1994-es világbajnokság utolsó napjainak egyikén, midőn a magyar válogatott az oroszok elleni, lehetetlen módon elbukott meccset követően épp az ötödik hely megszerzéséért küszködött a medencében. Az mondjuk azonnal feltűnt, milyen eredetien fogalmaz, mennyire normálisan és realistán látja a sportágat (egy évvel később, a még keserűbb élményként megélt bécsi Eb-döntős vereség után jegyezte meg újabb találkozásunk alkalmával: az nem megy, hogy a válogatott vagy agyonveri az aktuális ellenfelét, vagy egy góllal kikap – nem létezik, hogy nem tudjuk a szoros meccseket megnyerni). Azonban ennyi – és nem több.

Ötvenévesen aztán már egy ország ismerte. 2004-ben nyolcadik esztendeje vezette a magyar vízilabda-válogatottat, miután a szövetség évtizedes hagyományokkal szakítva olyan szakemberre merte bízni a kapitányi posztot, aki sosem szerepelt világversenyen a felnőttválogatottban. Cserébe Kemény Dénes teljesen új szemlélettel, a játékosokhoz sosem látott nyitottsággal közeledve alakította át a csapatot legyőzhetetlen falanxszá. Amely az 1997-es Eb-től kezdve szinte minden szoros mérkőzést megnyert, de tudott a vízen járva gálázni is, mint az 1999-es Eb-fináléban és a 2000-es olimpiai döntőben (igaz, mindezt megelőzte két, irdatlanul kemény elődöntő). 2004 júniusában egy esti meglepetésparti erejéig összegyűlt a válogatott egy váci étteremben – ám hiába a fél évszázados évforduló, nem tartott sokáig az ünneplés, elvégre az olimpiai felkészülésbe nem fért bele egy nagyobb dínomdánom.

Azt meghagyták augusztusra, amikor minden idők egyik legemlékezetesebb mérkőzésén védte meg címét a válogatott. Egy olyan olimpiai tornát koronáztak meg Kásás Tamásék a szerb-montenegróiak elleni diadallal, amelyen az ötkarikás vízilabdahistória legbrutálisabb csoportjában kellett elsőnek lenni, majd az aranyéremig vezető úton másodszor is le kellett győzni a majdani bronzérmest (oroszok) és ezüstérmest (szerbek). És utóbbiak ellen mind a csoportban, mind a fináléban 3-0-ás utolsó negyeddel fordított a gárda, amit az ősi rivális ellen mások egyszer sem tudtak elérni; mint ahogy az is példa nélkül álló, hogy egy együttes az elődöntő második félidejében (16 perc), majd a finálé utolsó 14 percében ne kapjon gólt. Utóbbi esetben ehhez hét emberhátrány kivédekezése is kellett, az első négy esetében a szerb gól már háromra növelte volna a különbséget… Mégis mi nyertünk, mert ilyen volt a csapat és a kapitány mentalitása. Hogy amikor mindenki más összeomlott volna, ők még csak meg sem reccsentek.

Nemzetközi vízilabdás körökben alapvetően egyvalamin szoktak vitatkozni: hogy Kemény Dénes 2004-es vagy 2008-as együttese volt-e minden idők legerősebb válogatottja. Már az egyetemes pólótörténetben. Nehéz eldönteni, hiszen Pekingben az egész menetelés olyan magától értetődőnek tűnt; Athénben a védelem volt áthatolhatatlan, négy évvel később a támadósor feltartóztathatatlan – az előző olimpia 59 góljához képest akkor 85-nél állt meg a számláló.

Így vagy úgy, három olimpiai bajnoki cím született a Kemény-érában, ami még a magyar vízilabda 1932 óta íródó aranykönyvében is egyedülálló. Igaz, a mester leginkább arra büszke, hogy az első 12 évben 25 világversenyből 24 alkalommal állt dobogón a csapata. A mezőny akkori erejét ismerve ez legalább akkora fegyvertény – ha nem nagyobb. Nem véletlen, hogy a győztes típusú játékosokat páratlan érzékkel kiválogató, a merész újításokkal bátran kísérletező kapitány minden korábbi, edzőkhöz fűződő rekordot megdöntött. Holott az elődök között Komjádi Béla, Rajki Béla, Laky Károly és Gyarmati Dezső vezette a legmagasabb csúcsokra a csapatot – de ennyiszer és ilyen hosszan (16 év) senki sem állt a kormányrúdnál.

Utána a hatvanadik születésnapján már az MVLSZ elnökeként köszöntötték – nagy bulira ekkor sem jutott idő, hiszen hetekkel később kezdődött a Margitszigeten az Európa-bajnokság, amelynek méltó megrendezése igencsak komoly kihívásnak ígérkezett. Leginkább azért, mert Kemény doktor elnökként is igen merészet húzott rögtön elsőre: addigi másodedzőjére, a játékospályafutását „percekkel korábban” befejező Benedek Tiborra bízta a válogatott vezetésének örökségét, és a balkezes legenda 2013-ban rögtön világbajnoki címig menetelt fiaival.

Azaz a rendkívül sikeres kapitányi és elnöki esztendők alapján kijelenthető: ennél teljesebb életet nehéz lenne elképzelni. Ehhez képest most, amikor a 70. évforduló kopogtat, Kemény Dénes első és második benyomásra is fiatalabbnak néz ki, mint amikor a sokadik világversenyen illett a hírnévhez méltón szerepelni, vagy elnökként egy teljes sportágat rendben tartani, plusz előbb egy Eb-rendezést levezényelni, később pedig az első magyarországi világbajnokság pólótornájának előkészítésében közreműködni (akkor már inkább a Masters vb-n újra elinduló sydneyi bajnokcsapat gálameccsein való vidámkodás…).

„Az ötvenediknél az ember már arra gondol, hogy kevesebb van hátra. Én nagyon nem is ünnepeltem volna meg, volt egy ebéd Renátával (Dénes felesége), igaz, nem mondta, hogy szerveztek estére egy meglepetéspartit, ahová eljött minden játékos és egy csomó barát, úgyhogy az tényleg egy jól sikerült este volt. A hatvanadikat egyedül töltöttem a vadásztanyán, mert ha az ötvenediknél azt érzed, hogy már kevesebb van hátra, akkor hatvannál végképp nincs ok az ünneplésre. Most jön a hetven – itt viszont akár már azt is mondhatja az ember: legalább megértem. Meg arra is gondolhatok, hogy Fecsó (Kemény Ferenc, Dénes édesapja) a kilencvenharmadikat tölti, ez alapján pedig talán még tervezhetek valamennyit…”

Ami miatt pedig nyugodtan és kiegyensúlyozottnak tűnik, az a megannyi elfoglaltság, amely kitölti a mindennapjait. A Testnevelési Egyetem vízilabda tanszékének irányítása, a Magyar Edzők Társaságának alelnöki tisztsége, a World Aquatics edzőbizottságának vezetése, megannyi előadás különböző rendezvényeken… „Egyik sem jár olyan feszültséggel, mint egy meccs lemendzselése vagy a szövetség vezetése, viszont szükségem van valamiféle pozitív stresszre annak érdekében, hogy energiám legyen. Azokon a napokon érzem magam fáradtabbnak, amelyek üresen maradnak a naptárban. Hálistennek, még mindig ebből van jóval kevesebb.”

Azaz nagyon úgy fest, ez is csupán egy állomás, és a nyolcvanadikon csupán néhány, az aktuális feladatokat részletező bekezdéssel kell majd kiegészíteni ugyanezt a köszöntőt. A vége pedig ugyanez lesz: nagyon boldog születésnapot kívánunk!

/ Magyar Edzők Társasága – Csurka Gergely /