Kézilabda: Sugár Tímea az első nő, aki férfiaknál kapusedző

Ugyan már sok száz sportemberrel volt szerencsém hosszabb interjúkat elkövetni, ám eddig még ez az egyetlen beszélgetés, amely autókkal kezdődött. Ennek legfőbb oka az, hogy Sugár Tímeával, a korábbi kiváló, válogatott kézilabda kapussal egy autópálya melletti parkolóban sikerült összefutnunk.

Miután abban is megegyeztünk, hogy 18 évvel korábban beszéltünk utoljára személyesen, az autókról is esett néhány szó. Timi elárulta, nem számolgatja, hány négykerekűje volt már eddig.

– Mivel havonta 4-5 ezer kilométert simán összehozok, így hamar közel kerülök a 200 ezer kilométeres futásteljesítményhez. Szerencsére egyelőre simán falom a kilométereket, szeretek vezetni.

– Ám ennyi bőven elég a benzinfalókból, beszéljünk inkább a kézilabdáról, ahol egy bizonyos szerepkörben úttörőként dolgozik.

– Igen, a férfi élvonalban én vagyok az első nő, aki kapusedzőként tevékenykedik. Ráadásul ez már a második szezonom volt Budakalászon és újabb három évről már megállapodtunk. Czeizel Endre szerint a szerencsefaktor kihagyhatatlan az ember életéből. Éppen akkor – 18 év után – köszöntem el Székesfehérvártól, amikor Budakalászon megérett a helyzet a szerződtetésemre. Csoknyai István, Simon Péter és Gúnya Péter egyhangúlag döntött mellettem.

– Meg kell kérdeznem, hogyan került Fehérvárra és miért jött el onnan 18 év után?

– Játékosként igazoltam oda, de már szerződés szerint, társadalmi munkában foglalkoztam a fiatal kapusokkal is. Amikor Brazíliában térdszalagszakadást szenvedtem, a klub elnöke pedig 29 évesen játékosként már nem, csak kapusedzőként akart foglalkoztatni, egy perc alatt hoztam meg a döntést, mert már nehéz volt tovább küzdeni. Ettől az évtől – 2007-től – vagyok főállású kapusedző.

– Pécsi származású, 18 évig élt a Mecsekalján. Azokról az évekről is mondjon valamit!

– Szerettem focizni, a Mezőszél utcai általánosban minden, adódó sportot kipróbáltam. Egy osztálykiránduláson az osztályfőnököm és testnevelőm, a Piroska néni elhatározta, hogy alakít egy kézilabda csapatot, amelyben engem tett meg kapusnak. Ekkor 12 éves voltam. Egy év múlva igazolt le a Gertig Karcsi bácsi magánklubja, a Pécsi Lepke nevű csapat. Tizenhat évesen már az NB I/B-ben játszottam, Tabajdi Ferenc irányításával. Egy évvel később pedig az NB I-es PMSC-ben folytathattam. Ott Tóth János edző hamar kirakott, röviddel később őt küldték el, az érkező Spolár Viktor pedig visszavett az NB I-es csapatba.

   – Érettségi után vette a vándorbotot és Kiskunhalasra igazolt. 

– Közben megkezdtem levelezőn Egerben a testnevelő tanári tanulmányaimat. Két év múlva Debrecen következett, ahol 1998-ban egy bevetődésnél a bal térdem darabokra szakadt. Az ígért örökös sántaság helyett öt hónap múlva már a pályán voltam. Senkire nem hallgattam és nagyon akartam a visszatérést. Állítom, hogy azért sikerült talpra állnom, mert fejben nagyon erős voltam.

  – Orvosi műhiba miatt nem sikerült a műtét, térdszalag nélkül maradt, ráadásul Debrecenben anyagi gondok adódtak.

– Haza kellett költöznöm Pécsre, de hamar jött a Fradiból Németh András hívása, amit elfogadtam. Öt évig szalag nélkül játszottam, szerencsére Németh András is megadta a fiataloknak a lehetőséget. Fél évvel később Hoffman Pál személyében lett kapusedzőnk, aki ingyen és nagy empátiával foglalkozott velünk! Öt, sikerekben gazdag évet tölthettem el a Ferencvárosnál, ahol Németh András a jövő gyors rendszerkézilabdáját játszatta velünk, miközben rengeteget tanultam tőle kapusként és egy csapat működtetését illetően egyaránt. Ez egy fantasztikus időszak volt számomra!

Közben a válogatottnál is figyelembe vették.

– Már 1998-ban behívott a keretbe a Németh András-Zsiga Gyula akkori kapitánypáros. A 2000-es olimpia előtt Pálinger Kati és Farkas Andi mellett én is végig dolgoztam a felkészülési időszakban. Reunion szigetén, a franciák ellen szerepeltem először a nemzeti együttesben. A válogatottságnál nincs nemesebb dolog! Az, hogy a hazát szolgálhatom, a legjobb teljesítménnyel. Százegy alkalommal élhettem át ezt a semmihez nem hasonlítható érzést! Hogy Bukarestben, azzal a csapattal megnyertük az Európa-bajnokságot, a dobogó tetején hallgathattuk a Himnuszt, az a hangulat mindent visz!

  – 2003-ban a térde elülső szalagját műanyaggal cserélték, s így három hónap alatt visszatérhetett.

– Azért választottam a különleges operációt, mert mindent meg szerettem volna tenni, hogy olimpián szerepelhessek. Végül Pálinger Katalin és Irina Sirina került ki Athénba. Ez a 2004-es esztendő egyébként is rosszul alakult, hiszen az olimpia után az Európa-bajnokságról is „itthon felejtettek”. Ebben az évben hívott Fehérvárra Szabó Edina, akinek vezetésével 2005-ben meg is nyertük az EHF Kupa döntőjét. Ehhez éves szinten 48 százalékos védési hatékonysággal járultam hozzá.

   – 2006-ban még részese volt a Magyar Kupa-ezüstéremnek, majd a brazíliai sérülés véget vetett a játékos pályafutásának.

– Tizenegy műtét után átirányítottak az edzői pályára, amit társadalmi munkában már évek óta gyakoroltam, közben több iskolát is elvégeztem. Imádok kapusedzőként tevékenykedni és úgy gondolom, hogy én egy másféle szakember vagyok, mint bárki más. Alapvetően önképző, kreatív ember vagyok, mindig és minden másban is csak magamra számíthatok. Sokat adott nekem az egri és a pécsi egyetemi képzés. Az ott tanultakat ötvöztem a saját elveimmel, egyéni módszert kialakítva.

  – Hoffman Pálon kívül kik segítették még a kapusedzői fejlődésében?

– Kiskunhalason Farkas József (Cinga), aki maga is kapus volt. Ő azzal az egy mondattal, hogy „csinálj, amit akarsz, csak védjél jól”, teljesen felszabadított engem. Fehérváron Rácz Mariann-nal is egyetértésben dolgoztunk, addigra már kialakult a saját vonalvezetésem. Ugyanez volt a helyzet a válogatottnál is, amikor Bakos István foglalkozott velem.

  – Két éve eljött Fehérvárról. Időben tette?

– Lassan kihűlt az emberi kapcsolatrendszer, talán egy kicsit így is tovább maradtam, mint kellett volna. Egyébként nem csak Budakalászon, hanem Gyálon és a Budapest XVI. kerületében működő Pumukli KMSE-nél is dolgozom. Mindkét hely kimondottan utánpótlás nevelő bázis, ahol kilenctől húsz éves korig formáljuk a játékosokat. Nem a pénzt hajszolom minden áron, hanem a tanítás élményét. Amíg van kapacitásom, átadni való tudásom és van erre igény, akkor ott helyt kell állnom, mindent meg kell tennem. Tudok otthon tévét nézni, de ha taníthatok, akkor inkább azt választom.

   – S ha ez még nem lenne elég, hát az edzőbizottságban is számítanak a munkájára.

– Németh András felkért, kapcsolódjak be a bizottság tevékenységébe. Előadás lehetőségek sorát kaptam már eddig is, a következő évben pedig lesz konkrét kapusképzés és ott is fogadják az előadásaimat. Mivel magántanítványaim is vannak, így egyre kevesebb a szabad kapacitásom. Saját kiadásban megjelent egy szakkönyvem és további „könyves” terveim is vannak. A saját alapítványom is működik, ahol lehetőségekkel nem rendelkező fiatalokat is mentorálok. Ugyancsak az alapítványon keresztül működtetem az immár tizenegyedik alkalommal megrendezésre kerülő kapustáboromat, amelynek tavaly negyvenöt részvevője volt. Idén is június utolsó hetében tartottuk, s reményeim szerint július első két hetében visszavonulhatok. A kertem rendezése is egy kreatív munka és nagyon elégedett vagyok, hogy ez a kitűnő sukorói környezet nekem megadatik, ami megfizethetetlen.

 – Kikre büszke az Önnél formálódott kapusok közül?

– Szikora Melindát én neveltem ki, és abban is jelentős részem van, hogy Kiss Éva Győrben be tudta futni azt a pályát, amit elért. Annak is örülök, hogy a Herr Orsi szépen tudta befejezni hosszú pályafutását Fehérváron. A fiúkra is nagyon büszke vagyok, sikerült tovább fejlődniük és azon leszünk, hogy ez a tendencia tovább folytatódjon.

   – Most elsősorban férfiakkal dolgozik, így a férfi válogatott olimpiai esélyeiről kérdezem.

– Ez a gárda nagyon szerethető úgy, ahogy van. A játékosok mindent megtesznek a győzelemért. A kapusoknál pedig a Bartucz Laci visszakapta az élettől azt a lehetőséget, amit valahol elvesztett vagy elvettek tőle.

(jochapress / Jocha Károly) / Kiemelt kép: Fradi.hu