Wichmann Tamás megszenvedett a végső pihenőért

A magyar sport ismét szegényebb lett egy nagy egyéniséggel, a tegnap elhunyt Wichmann Tamással. Megszenvedte már többszörösen is ezt a végső nyugalmat, amelyet megelőzően, szinte az utolsó időkig megzavart számos, lelketlen szervező.

Legutóbb például a „Jogászbál” emberei akarták megmutatni őt „közönségüknek”. Csak tudnám, miért, hiszen a végső stádiumban szenvedő Wichmann nem volt jogász! A Jochapress tisztes távolságtartással állt Tamás hosszan elnyúló erőpróbájához. Az immár lezárt életpályára emlékezve pedig bevett szokásom szerint egy korábbi interjújával búcsúzom tőle, amelyet a „Siker vagy kudarc az olimpiai ezüstérem?” című könyvemnek adott.

Kivételesen eredményes pályafutást mondhat magáénak Wichmann Tamás. Nyugodtan elnevezhették volna kenukirálynak is, hiszen már tizennyolc éves korában kijutott élete első felnőtt világversenyére, a berlini Vb-re. Ráadásul nem elégedett meg az indulás puszta tényével, hanem mindjárt elcsent egy ezüstérmet a nagymenők elől.

S ez csak a kezdet volt! Az MTK klasszisa ugyanis egészen 1983-ig a nemzetközi élvonalban tudott maradni: miközben négy olimpiára is kijutott, valamennyi esztendőben ott volt a világ- és Európa-bajnokságokon és mindenhonnan éremmel, vagy érmekkel – közöttük kilenc világ- és három Európa-bajnoki győzelemmel – tért haza. Az egyetlen „éremmentes esztendőt” az 1980-as, moszkvai ötkarikás vetélkedés hozta: ekkor Wichmann be kellett érje egy negyedik és egy kilencedik helyezéssel.

A félelmetes tenyérrel és jóval száz kiló feletti termettel rendelkező egykori kiválóságot nappal csak véletlenszerűen lehet utolérni, ugyanis ekkor ügyintéző körúton van. Esténként, úgy hét és nyolc óra magasságában viszont menetrendszerűen „bepöfékel” kőkorszaki mikrobuszával a VII. kerület Kazinczy utcában fellelhető kocsmája elé, amely inkább fiatalok, mint idősek találkahelye. Az ivóban kezdtük, a konyhában folytattuk a beszélgetést.

– Már egészen kissrác koromban igen aktív voltam – emlékezett magát kényelembe helyezve, miközben egy kis vörösbort kortyolgatott. – Akkor még a kurblis korcsolya volt a divat, meg a pincékből, padlásokból előkerült régi, katonai sílécek, amelyeket gyönyörűség volt feljavítani. Nyáron pedig a Lágymányosi öbölben fürödtünk, csónakáztunk. Legalább két és fél évig rendszeresen lejártam a Beloiannisz termébe a bunyósok közé, ahol jó nagyokat verekedtünk. Azután a „Belo” bezárt, a bokszolókat átirányították a Ferencvárosba, ahova nekem nem volt kedvem elmenni.

– Ez volt az a pillanat, amikor belépett életébe a kenuzás?

– Tizenhárom éves voltam, amikor először elmentem az MHS margitszigeti telepére. Először indiáncsónakra hasonlító építménybe térdelhettem bele, majd ahogy megindultam felfelé, mindig jobb és jobb hajókat kaptam. Emlékszem, a következő évben, 1962-ben már az első versenyemen mindjárt győzelemmel mutatkoztam be, méghozzá egy Nagy Károly nevű, azóta régen eltűnt kortársammal párban.

– 1964-65-ben azután már az ifiket ijesztgette. Olyannyira sikerrel, hogy 1965-ben már két felnőtt bajnoki címet és egy ezüstérmet is begyűjtött.

– Az év őszén Granek István akkori szövetségi kapitány meg is hívott Ráckevére, az edzőtáborba. Igaz, elsősorban szakácsnak, mert hogy azt a szakmát tanulgattam. Miután a konyhában elvégeztem a dolgomat, persze edzhettem is. Az akkori menőket, Soltész Árpádot és Hajba Antalt meg-megszorongattam. 1966-ban pedig a három felnőtt aranyérem mellé a berlini Vb-ről C-1 ezer méteren egy második helyet is elhoztam. Emlékszem, nagyon kellett volna az aranyérem a sportvezetésnek, de ez nekem akkor még nem sikerült.

– Abban az esztendőben letette a szakácsvizsgát is.

– Nagyon büszke voltam rá, hogy nem szállodában, hanem a Délbudai Vendéglátóipari Vállalatnál tanultam a mesterséget. Elnyertem a Szakma Ifjú Mestere büszke címet is. Mivel akkor még szó sem volt egész napos sportállásról, nagy dilemmát jelentett, hol tudnék egy jó munkahelyet találni. Előbb a Gellért térnél az akkor megnyílt Szeged étteremhez szegődtem, ahol egyszer Granek munka közben meglátogatott. Azonnal rájött, hogy onnan nem fogok tudni rendszeresen edzésre járni. Így azután átvittek a Citadellába, ahol csak négyórás napi kötelezettségem volt.

– 1967 ismét nevezetes esztendő, hiszen ekkor térdelt össze Petrikovics Gyulával, akivel párban oly sikeresek voltak.

– 1968-ban, Mexikóvárosban a dobogó második foka lett a mienk, de Vb-ezüst majd aranyérmet követően (1970, Koppenhága – 1971, Belgrád) éppen München előtt kerültünk tartósan hullámvölgybe. Megszületett „Apó” fia, s talán rosszul aludt, de megálltunk, ez biztos. Így Münchenben csak egyesben indultam, s újfent második lettem. Az 1973-as, tamperei Vb három bronzérme közül az egyik a párosé volt – ezzel fejeztük be közös történetünket.

– Mexikóvárosban Tatai Tibor indulhatott egyesben, 1972-ben a párosra koncentráltak, 1976-ban egyesben meg kellett elégednie a harmadik hellyel. Az utolsó alkalmat az 1980-as, moszkvai olimpia kínálta.

– Akkoriban együtt edzettem Szegeden a jugoszláviai Ljubekkel, s ez a közös munka nagyon jót tett mindkettőnknek. 1979-ben például a duisburgi Vb-n egyesben ezer és tízezer méteren is én lettem a világbajnok. Ám ezt követően a legfelső sportvezetés minden komoly indok nélkül leállíttatta ezt az együttműködést, engem meg jól kikészítettek ezzel. Igaz ugyan, hogy Solymár Lászlóval, Foltán Lászlóval és Vaskuti Istvánnal segítettük egymást, de ez a közös munka nem tudta feledtetni a Ljubekkel végzett edzéseket. Moszkvában azután az ezres előfutamban még így is kitűnő, 4:02,79 perces időt lapátoltam, de a döntőkre idegileg teljesen felőrlődtem. Ötszázon negyedikként, ezren pedig kilencedikként haladtam át a célvonalon.

– Mit jelentett a későbbi életére vonatkoztatva, hogy egy aranyérmet sem tudott hazahozni az olimpiákról?

– Talán könnyebben maradhattam volna a sportéletben. Igaz ugyan, hogy tíz éven keresztül edzősködtem az MTK-ban, több versenyzőmmel el is jutottam a serdülő-, illetve az ifi válogatottságig, de onnan már nem tudtam továbblépni, mert az teljes embert kívánt volna. Én pedig ehhez nem kaptam meg a lehetőséget.

– A kocsma vezetésén kívül mi mindennel foglalkozik?

– Harmadik házasságomban élek, a gyermekeimmel is tartom a kapcsolatot. Évente többször részt veszek a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat programjaiban. Tagja vagyok a „Minden idők legjobb sportolója” nevet viselő klubnak, amelyhez huszonketten tartozunk. Az edzőséget azonban bizonytalan ideig pihentetem.

(jochapress / Jocha károly)

Wichmann Tamás

Született: Budapest, 1948. február 4.

Sportága: kenuzás

Sportegyesületei: MHS, Egyetértés, VM-Egyetértés, MTK-

Legjobb eredményei:

2x olimpiai-2. (1968: C-2 1000m, 1972: C-1 1000m)

olimpiai-3. (1976: C-1 1000m)

9x világbajnok (1970: C-1 10000m, 1971: C-1 10000m, C-2

1000m, 1974, 1977, 1979, 1981 és 1982: C-1 10000m,

1979: C-1 1000m)

5xVB-2. (1966: C-1 1000m, 1970: C-2 1000m, 1971: C-1