Bár az őt Budapestre csalogató Sídó Ferenc következetesen Jónyérnak hívta, az egész világ Jónyer Istvánként ismerte meg a Diósgyőrből indult kaucsuklabda zsonglőrt. Az egykori négyszeres világbajnok így elemezte a saját nevét: ha jó, akkor nyer! Tehát Jónyer.
Az immár hetven éves kiválóság sem elsőre jutott el élete edzőjéhez, Berczik Zoltánhoz. Sok gyerekhez hasonlóan ő is a gombfocival kezdte, amely asztali játék kétségkívül segíti a technikai finomságok begyakorlását.
– Miután a nagymama télikabátját megszabadítottam a gomboktól, azokat méretre csiszolgatás után „felöltöztettem” a magyar labdarúgó válogatott játékosainak fényképeivel. Egyébként természetesen én is labdarúgó akartam lenni. Én még szedtem a labdát a diósgyőri stadionban a később sokszoros válogatottságig eljutott szőke fedezetnek, Solymosi „Pixinek” is. Kacérkodtam több labdajátékkal is, végül egy kosarazás közben elszenvedett sérülés után kezdtem pingpongozni.
– Az iskolában a házilag készített, hungarocell borítású ütővel aratta első győzelmeit.
– A helyi asztalitenisz szakosztály vezetője, Dankovics Józsi bácsi talált meg, majd Karszky István edző foglalkozott velem. Hernádnémetiben futottam össze Sidó Ferenccel, aki hívott a Budapesti Spartacusba.
– Sidó kilencszeres világbajnok volt…
– Óriási játékos, ám edzőként messze nem volt akkora nagyság. A taktikai utasítása annyi volt, hogy szerezz az elején három pont előnyt és azt tartsd meg a végéig. Egy alkalommal 5-3-ra vesztésre álltam, mire azt mondta: add fel, pedig akkor még 21 pontra mentek a játszmák…
– Tizenhét évesen már a válogatott kapitányánál, Berczik Zoltánnál is képbe került.
– Berczik a MÁV alkalmazottjaként az Utasellátó kocsikat ellenőrizte, így jutott el Miskolcra is, ahol sort kerített egy kis közös játékra. Tíz, nyolc, öt majd három pont előnyt adott, s végül már egyenlőből is tudtam nyerni ellene. Nem csak hogy meghívott a válogatott keretbe, de azt is felajánlotta, legyek a párja a magyar bajnokságon, amit azután meg is nyertünk. Én tizenhét éves voltam, ő harminc. Hatalmas megtiszteltetés és szakmai élmény volt ez számomra.
– A Berczik kapitánysága alatt eltöltött évek világbajnoki címeket is hoztak.
– Zoliról én csak jót tudok mondani, pedig az edzéseken gyilkos tempót diktált! Ő valóban a játékosokért élt. Minden reggel már ötkor felkelt, hogy percre és játékosokra lebontva, elkészítse az aznapi edzéstervet. Pedagógus, pszichológus és még sok minden más volt nekünk – egy személyben. Még az asztalokat is ő tartotta rendben, miközben technikailag is a világ előtt járt. Ő vezette be a fonák pörgetést, amivel a kínaiakat is meg tudtuk lepni.
– Mi volt a legnagyobb erőssége Berczik Zoltánnak?
– Rendszeresen hat-nyolc órás edzéseket vezényelt, és amikor már tényleg holtfáradtak voltunk, akkor is rá tudott venni bennünket, hogy még öt percig tartsunk ki, amiből persze a végén plusz egy óra lett. A jelszava pedig az volt: „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra”! Az így megszerzett kivételes fizikai kondíciónknak is komoly része volt az elért világ- és Európa-bajnoki sikereinkben.
(jochapress / Jocha Károly), foto: Szigetvári Zsolt