Nyelvművelőink szaltóznának a sírjukban!
Miközben élsportolóink a legkülönfélébb olimpiai és nem olimpiai sportágakban szép sikereket aratnak – leszámítva az immár horror méreteket öltő költségvetésekből garázdálkodó focistáinkat – a magyar nyelv egyre fokozódó rombolásának lehetünk szem- és fültanúi.
Ez a folyamat évek óta tart – hol vannak már a régi, szép idők, amikor például a Magyar Rádió és a Magyar Televízió bemondóinak rendszeresen kellett járniuk Fischer Sándor professzor úrhoz, hogy beszédtechnikára és a beszéd művészetére tanítsa őket.
Ma már ilyen bagatell dolgokkal senki nem foglalkozik, szinte mindenki kézbe veheti a mikrofont, aki éppen arra téved. A gyanútlan néző vagy hallgató pedig szép lassan beletörődik olyan szavaknak, vagy éppen szakkifejezésnek „előléptetett” förmedvények rendszeres használatába, amelyeket hallván Fischer Sándor vagy éppen Lőrincze Lajos – ha tehetné – kínjában szaltózna a koporsójában. Hogy Arany Jánosról és költőtársairól ne is beszéljünk…
A csúcsot nálam a legutóbb, a női junior kézilabda világbajnokság egyik közvetítésén hallott „berongyoltunk” kifejezés jelenti, aminek hallatán valamiféle házaló ócskások jutottak eszembe. A riporter egyébként a románok elleni, a félidei szünetet követő négy, magyar góllal kapcsolatban vetette be ezt a borzalmat.
Ehhez képest enyhe szúnyogcsípés érzetét keltheti, amikor szintén labdajátékokkal kapcsolatban a sportszer „belöbböléséről” kell tudomást szereznünk. Hogy a labdát esetleg beadni, átadni, átívelni, továbbítani, stb. is lehetne – hát ezek a szavak már nem elégítik ki a vájt fülű hallgatóságot, akik újdonságokra vágynak. Ezért is marad a „löbbölés”.
A számtalan negatív példa mellett tényleg apróságnak tűnik, ahogy mostanában győztes meccsekről szólnak a megkérdezettek. Sikerült „lehoznunk” a találkozót – mondják. Erre bárki rákérdezhetne: ugyan hova hozták le, melyik borpincébe, vagy egyéb színtérre azt a bizonyos megnyert ütközetet?
A legnagyobb „sajnos” az, hogy a sportkedvelők legtöbbje annyira beletörődött ezeknek a szörnyűségeknek a hallásába, hogy legtöbbször már legyinteni sincs kedvük, mert változás úgysem várható. Legfeljebb ezen „szakkifejezések” további elburjánzására számíthatunk.
Ami persze nem jelenti azt, hogy Fischer Sándor vagy éppen Lőrincze Lajos ne forogna a sírjában a magyar nyelv immár módszeres és tudatos rombolásának hallatán…
(jochapress / Jocha Károly)
(fotó: mandarchiv.hu)