Túlzás nélkül állítható, hogy a magyar taekwondo és Patakfalvy Miklós személye elválaszthatatlan egymástól. A szövetség jelenleg 66 éves elnöke ugyanis immár évtizedek óta élvezi a sportág bizalmát, s e feladata mellett számos, alapvetően fontos hazai és nemzetközi funkciót tölt be. A szövetség megalakulásának 30. évfordulója ürügyén kérte beszélgetésre a Magyar Edzők Társasága.
– Előjáróban megkérdezném: mennyi ideje tölti be az elnöki tisztséget?
– Már harminckettedik éve vezetem a szövetséget, ráadásul nem főállásban. Mivel én alapvetően tanárember voltam, szinte végig tanítottam és mellette áldoztam az időmet a sportággal kapcsolatos tennivalókra. 1990 és 2000 között például a Rendőrtiszti Főiskola Testnevelési és Küzdősport Tanszékének adjunktusaként oktattam az önvédelem alapjait, természetesen megmaradva a saját szakterületem mellett, így elsősorban ütéseket, csapásokat, szúrásokat és rúgásokat, illetve ezek hárításait gyakoroltattam. Kétezerig társadalmi munkás voltam a szövetségben, utána – mivel én szövetségi kapitány is voltam – bekerültünk a kiemelt edzői programba, így néhány éven keresztül a programtól kaptam anyagi támogatást. Ez az időszak 2013-tól 2020 elejéig tartott.
– Egyáltalán, hogyan lett elnök?
– Fogalmunk sem volt a dolgokról! 1989-ben fejest ugrottunk az ismeretlenbe, 1989 februárjában tudtam meg, hogy diplomáciai kapcsolatra lépünk a taekwondo őshazájával, a Koreai Köztársasággal. Ez volt az a pillanat, amikor illett felvennünk a kapcsolatot a WTF-fel, a koreaiak által vezetett taekwondo világszövetséggel is.
– Ekkor már „derékig” benne volt a sportágban…
– Így van. 1977-ben kezdtem taekwondózni Harmath Lászlónál, a sportág emblematikus figurájánál. Olyannyira mentem előre, hogy 1981 és 1987 között egyszer már voltam szövetségi kapitánya a sportágunknak. Bár még versenyzőként és edzőként 1988-ban is ott voltam a világ élvonalában, de a Harmath László és közöttem bekövetkezett „mosolyszünet” miatt átmenetileg hátrébb léptem. Akkor is, ma is több világszervezet működött és működik is, nekem az ITF-fel romlott meg a kapcsolatom. Itthon a megelőző években a Harcművészetek Szövetsége felügyelte a karate, a kick-box és a taekwondo hazai történéseit.
– Mielőtt végképp eltávolodunk a kezdetektől, kérem, avasson be versenyzői pályafutása legfontosabb történéseibe.
– Mivel testnevelő tanárként és labdarúgó edzőként kerültem ki 1977-ben a Testnevelési Főiskoláról, érthető módon aktív labdarúgó is voltam. A diplomázást követően elszerződtem félprofinak az akkor NB II-es Budapesti Építők csapatához, ahol együtt játszhattam a Ferencváros két, korábbi erősségével, Páncsics Miklóssal és dr. Pataky Miklóssal is. Mellette közművelődési előadó voltam a Hőtechnikai Vállalatnál, ahol általános meglepetésre be is jártam a munkahelyemre. Egy idő elteltével még saját íróasztalt is kaptam…
– A foci mellett még 1977 őszén – kiegészítésként – elkezdett taekwondózni is.
– A Budapest XIV. kerületi Hermina úti (akkor Május 1. úti) általánosban „koreai népi táncok” fedőnév alatt oktatta Harmath a taekwondót, ezt a látványos mozgáselemekben igen gazdag sportágat. Beálltam a sor végére, de legbelül én mindig első akartam lenni. Két hónappal később, az akkor még súlycsoportok nélkül megrendezett házibajnokságon már dobogóra állhattam. Olyannyira megindultam, hogy 1978 nyarán feladtam a focit és csak a taekwondóra koncentráltam. Elmentem tanítani és mellette taekwondóztam; az 1978-as bajnokságon már két súlycsoportban küzdhettünk. Súlycsoportom bajnoki címe mellett az abszolút kategóriában a nehézsúlyú Mile Dezsővel döntetlenre végeztem, de mint kisebb testsúlyút, engem hirdettek bajnoknak.
– Mikor léphetett ki a nemzetközi porondra?
– 1982-ben a Nápolyban megrendezett taekwondo Eb-n, ahol 64 kilóban a legjobb nyolcig jutottam. A legtöbb versenyt akkoriban a lengyelek rendezték. A nagy lépést számomra 1983 hozta meg, amikor a sportágat Svédországból „importáló”, korábban a világ élvonalában zenélt Harmath László felkért szövetségi kapitánynak. Előzőleg a Zuglói SE-ben 1981-től edzősködtem is, így már szereztem némi tapasztalatot ezen a téren is. Az első vb-rajtunkról négy éremmel jöttünk haza Glasgowból. Az egyik bronzot én szereztem.
– Ez év őszén Budapest rendezhette meg az Európa-bajnokságot.
– Ott tizenkilenc érmet nyertünk harmincvalahány ország legjobbjai között, ez a mennyiség a megszerezhető érmek közel negyedét jelenthette. Én magam három ezüstöt és egy bronzot vihettem haza. Edzői pályám első világversenyes aranyérmét az a Szarka András szerezte, akit korábban mindenhonnan elkergettek. A kapitányságtól való visszalépésem évében – 1987-ben – még ott voltam Athénben a világbajnokságon, ahol tanítványom, Engrich Mariann aranyérmes lett, én pedig másodikként végeztem súlycsoportomban. Akkora itthon már a legeredményesebb klubedző lettem. Az országos bajnokságon az érmek kétharmadát a Zuglói SE sportolói vehették át az eredményhirdetéskor. 1988-ban a budapesti vébén Mariann ismételt, én sérülés miatt távol maradtam a versenytől.
– A Zuglói SE eredményei megtették a hatásukat, hiszen az MTK 1989-ben mindenestől átvette a szakosztályt.
– Ekkor Déri Tibor és Rusz János kerestek meg, hogy itt egy jó lehetőség, egy lelkes tömegsport egyesülettől az egyik legpatinásabb magyar sportklub, az MTK átvenné a szakosztályt. Velük közösen indítottuk be a taekwondót, így az MTK lett a hazai WTF taekwondo bölcsője. A kék-fehérek nagyon szívesen fogadtak bennünket, s már az első időkben is kaptunk szolid anyagi támogatást a zuglói nulla forinttal szemben. Két évvel később pedig már egész komoly pénzből gazdálkodhattunk.
– 1989-ben sportági szakbizottság alakult, egy év múlva pedig a szövetség is zászlót bontott.
– Mindkét fórumon engem választottak első embernek. A legaktívabb időszakom 1998-ig tartott, ekkor született az első gyermekem, a további edzősködésről pedig lemondtam. Nem akartam, hogy a gyerekeimet csak alvás közben láthassam. Egyébként két lányom és egy fiam van.
– A befejezett edzői pályafutás legfontosabb tapasztalataiból mit adna át szívesen a fiatalabb kollégáknak?
– Nekem, mint edzőnek az volt a legfontosabb, hogy folyamatosan tanuljak! Az első időkben erre az önképzésre különösen nagy szükségem volt, hiszen a sportág gyerekcipőben járt. Volt olyan szerencsém, hogy (természetesen saját költségemre) elmehettem Zágrábba, ahol a rokonaim befogadtak, a sportág pedig a világ legszűkebb élvonalához tartozott. A jugoszláv szövetség kapitánya, Toni Nobilo vezette edzéseken rengeteget tanulhattam. Fontos, hogy az edzői munka nem csak abból áll, hogy megtartom az edzést és irány haza. Rendre elsőként érkeztem és utolsóként hagytam el a termet. A minőségi versenyzők edzései rövidebbek és nagyon intenzívek, a szélesebb alapokat biztosító többieké hosszabbak voltak, onnan lehetett utánpótlást meríteni a legjobbak közé. Ez a két kategória egymásra épült. Fontos, hogy az edző a versenyzőkkel éljen, minél többet tudjon róluk, s ha kell, tudjon emberi dolgaikban is tanácsokat adni. Nekik is, szüleiknek is látniuk kellett azt, hogy rám minden tekintetben számíthatnak! Azt is érezniük kellett, hogy hiszek és bízom bennünk!
– Mennyiben tartja fontosnak a konkrét erőállapot és a technikai felkészítés arányát?
– Na, én ebben forradalmat csináltam. Annak idején mindenki harcművészeteket oktatott, de az fel sem merült, hogy külön erőnléti edzéseket tartsanak. Mivel engem erre a TF-es tanulmányaim is predesztináltak, én igyekeztem odafigyelni arra, kinél a robbanékonyságot, kinél az erőt, megint másnál az állóképességet kell kiemelten fejleszteni. Ezen a téren is rengeteget tanultam a jugoszlávoktól. Megint más téma: elkezdtem a technikai képzést, megtanultuk a bázisgyakorlatokat, de azok meccsszituációkban egészen másként jelentkeztek, mint kötött mozgásban. Az ellenfelek várható reagálásaira komoly taktikai felkészítésre is szükség volt. Akkoriban engem ezért sokan megköveztek.
– Korábban a szövetség az Ön lakásában működött…
– A kilencvenes évek elején jutottunk el odáig, hogy kaptunk egy szobát a régi szövetségek házában. Kétezerig a helyzetünk lassan javulgatott, akkor kerültem válaszút elé. A Rendőrtiszti Főiskolán tanszék vezetőnek javasoltak – válaszúthoz érkeztem, ha elvállalom, a szövetséget nem tudtam volna megfelelően vezetni. Végül a szerelem, a taekwondo mellett döntöttem. Azóta a szövetség elnöke vagyok és én töltöm be a szövetségi kapitányi tisztséget is. Mellette több, nemzetközi taekwondós szervezetben töltök be tisztséget.
– Egy sportág hazai elismertsége nagy mértékben függ az olimpiai eredményeitől. Ezen a téren hogyan állunk?
– Salim József (2000. Sydney) óta sajnos nem jutott ki versenyzőnk egyik ötkarikás játékra sem, pedig többször is csak hajszálak választották el őket a részvételtől. Tóth Balázs, Gonda Ivett, Kocsis Edina és Salim Gergő egyaránt ki is juthatott volna ugyanúgy, ahogy végül itthon maradt.
– Mit gondol, mire lenne szüksége ahhoz a magyar taekwondózásnak, hogy rendszeresen kijuthasson egy-két legjobbja az olimpiákra?
– Sok minden hiányzik, a legprofánabb dolog a pénz. Jobb alapfeltételeket kellene tudnunk biztosítani, több edzőtábor és több nemzetközi versenylehetőség is elkelne. Semmilyen állandó edzőtermünk nincs, ahol a válogatottak tudnának gyakorolni. Ezeket a plusz lehetőségeket a felnőttek közül hat-nyolc, az utánpótlás legjobbjai közül pedig 8-10 emberünk érdemelné meg. Egy jól felszerelt, mindig rendelkezésünkre álló terem sokat jelenthetne.A sportolóknak perspektívát kellene tudjunk biztosítani. Ez a legnehezebb jelen körülményeink között.
– Semmi másban nem szenvednek hiányt?
– Ezt nem merném kijelenteni. Más területen, például az edzők vonalán sem állunk valami fényesen. Kevés, valóban elhivatott szakember dolgozik az Olimpiai verseny-taekwondóban. Felkészültsége és bizonyított eredményei alapján mindössze néhány ilyen mesterünk van. A harcművészet, a tömegsport szintjén sokkal jobban állunk, de közülük sokaknak sajnos csak arra futja az idejéből és energiájából, hogy megtartsák az edzéseket, pedig az csak az alap kellene legyen. Viszont ezen edzők kilencven százaléka másod-, harmadállásban tevékenykedik, tőlük nem is lehet annyit elvárni, mint a főállásúaktól. A válogatás alapját képező 1500-2000 emberünk nem nagy szám, s közülük így is ki tudtunk emelni mindig egy-kettőt, akik később eljutottak a világszínvonalra. Ellenpéldaként felhoznám a törököket, akiknek minden súlycsoportban van tíz-tizenöt, nemzetközi szintű versenyzőjük az összes, szükséges háttérrel. Sok jó edző, sok létesítmény, korlátlan versenylehetőség. Igaz, náluk a taekwondo olyan eredményes, mint mondjuk nálunk a kajak-kenusport.
– Önnek családi alapon is optimistának kell lennie, mert középső gyermeke, a most húszéves Luca nemzetközi szinten is számontartott, fiatal tehetség.
– Még véletlenül sem akartam sem az idősebb Csengét, sem Lucát sem Domonkost (15) taekwondóssá nevelni. A sport általánosság szintjén volt fontos a családunkban. A lányok előbb balettoztak, utána tornásztak a Fradiban, majd szép lassan átjöttek a taekwondósok közé. Luca a Nemzetközi Gyermek Taekwondo Világszövetségnél már 12 évesen világbajnok lett. 2015-ben elsőéves juniorként mindjárt megnyerte az Európa-bajnokságot. 2016-ban az U21- es Eb-n másodikként végzett. Csengének is volt már néhány jó eredménye (junior EB 5. helyezés, U 21 EB 5. helyezés), de ő később érő típus. A legfiatalabb, Domonkos a kadetek között ügyeskedik.
– Bár jó formaidőzítéssel, optimális felkészüléssel és egy kis szerencsével Luca már a 2021-es, tokiói olimpiára is kijuthat, de a fő versenye – úgy gondolom – 2024-ben esedékes. Fiatal csapatunk van, amelyben Füredi Rebeka a legidősebb a maga 22 évével. Mivel a január végén esedékes kvótaszerzőn, Szófiában egyenes kieséses rendszerben zajlanak majd a küzdelmek, így a sorsolásnak óriási jelentősége lesz. Jó esetben akár 50 százalék esélye is lehet Lucának az olimpiai részvételre.
A hosszúra nyúlt beszélgetés végén Patakfalvy Miklós némi büszkeséggel a hangjában említette meg, hogy 1987-ben WAKO kickboxba „kirándulva” Európa-bajnok lett Hamburgban, és hogy a tradicionális harcművészetek – karate-taekwondo- kung fu – szekciójában ő az egyetlen, aki mesteredzői címet kapott, még 1997-ben. Ő volt, aki a Testnevelési Egyetemen Galla Ferenc tanszékvezető úr felkérésére – a bolognai rendszer bejöveteléig – a harcművészeti szakedzők képzésének tematikáját összeállította és a képzést vezette. Nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy 2020 őszén beválasztották a Magyar Olimpiai Bizottság Sportszakmai Bizottságába.
Jocha Károly