Való igaz, hogy furcsán nézett ki! Felül csákó alakú zöld sapka, lejjebb élénk, tarka színek nevettek a rácsodálkozóra. Nagy batyu is volt nála, mint egy szenes-zsák, csak hófehér. Az egész olyan karcsún méltóságteljesnek és szelídnek, barátságosnak, de félénknek tűnt, kavargó színeivel úgy imbolygott, mintha mindenkihez oda akarna menni.

Két idős asszony már tíz perce vitatkozott. Csak egy kis pletykával kezdődött, amikor a fejkendős, sokszoknyás, nagyorrú nőnek végre sikerült kiharcolni a letámadás fölényét. Szomszédasszonya vékonyabb hangú volt, fázósan toporgott galambszürke ruhájában és folyton csak azt ismételgette:
– Az nem lehet az én vőm! Ő nem olyan! – és félve nézett a nagyorrúra.
– Nem-e? – kérdezte ő, s akarta folytatni is, amikor hirtelen meglátta azt a furcsa alakot, ahogy elhaladt mellettük.
Kíváncsian megbámulta és egyre jobban megtetszett neki, ahogy az a zsákjába nyúlva kivett valamit, és a színek, mint lángnyelvek, meglebbentek rajta. Kellemes meleget érzett az asszony és jóleső derűvel állapította meg, hogy bizonyosan friss kenyeret lophatott az illető, – de nem mondta ki, hanem csendben elköszönt a galambszürke nőtől.

A család takarított. Egy nagy betontömb földszintjén laktak, hangos szomszédokkal és élénk autótülkölésekkel körülvéve. Az egész lakás hangszóróként rezgett a rádió üvöltésétől. A porszívó sivított és a gyerek állandóan az asszony lába alatt, most épp a szőnyegen játszott.
– Sosem lesz már itt rend? Hányszor mondjam neked, hogy menj a szobádba! – mondta a fáradt szemű, ideges asszonyka és keze pofonra lendült, amikor az ablakon keresztül észrevette a mozgó, zöldes, színes formát. Szinte önfeledten, csodálkozva nézte a zsákjába nyúló alakot, és a lendülő kemény mozdulat a gyerek fején simogatássá szelídült.

Amerre a színes alak elhaladt, furcsa dolgok történtek. A boltokban tolongó tömegek jókedvűen vásároltak, a buszokra sietve, de egymást megvárva szálltak fel és le.

A házak között elhaladó emberek egymásra néztek, az állatkertben az oroszlán rákacsintott a zebrára, egy részeg összekeverte a dátumokat és egy szomorú fűzfának dadogta, hogy mi lenne, ha minden nap ünnep lenne? Néhány utcával arrébb a házmester visszaköszönt a lakóknak, egy lány visszaintett egy fiúnak, és egy alvó tolvaj arról álmodott, hogy meleget lop.

Ahogy haladt a zöldsapkás valami, úgy fogyott el kenyér a péktől, játék a boltból,  fenyőfák a piacról, s közben a lakásablakok megszínesedtek, sürgő-forgó figurák díszítgették a szobákat estére.
Volt, aki drága holmit vehetett, akadt, aki egy szót ízlelgetett magában, mialatt a lassan színesbe öltöző városban egy hajlott hátú, magányos, zöldsapkás alak fázósan imbolygott és fáradtan leült a zsákjára.

Másnap hajnalban, mikor még mindenki békés-boldogan aludt, egy érdekes hír jelent meg az újságokban:
“Az elmegyógyintézetből megszökött egy beteg és karácsonyfának öltözött.
Mindazoktól, akikkel találkozott, elnézést kérünk a sajnálatos incidensért. Reméljük, a közeljövőben hasonló eset nem fordul elő!”

 

Bujdosó Miklós Gábor