Tanítványai tizenöt éve tartják az országos csúcsokat férfi gátfutásban, érmeket szereztek világversenyeken, és ott voltak az elmúlt négy olimpián. Tomhauser István életének lassan ötven éve része az Ikarus BSE, amelynek atlétikai szakosztályát még az édesapja alapította, és edzőként a mai napig igyekszik megadni minden figyelmet versenyzőinek. A Nemzeti Sport interjúja.

Világ- és Európa-bajnoki érmes gátfutók, Baji Balázs és Kiss Dániel edzője volt. Hogyan építette fel magát újra, amikor a sikeres tanítványai visszavonultak?

Ez egy folyamat, és az ember hamar megtanulja, mivel jár. Az elsőnél tényleg úgy éreztem, mintha a köldökzsinórt vágták volna el, mert az első mindig nehéz, különlegesnek érzi az ember, de következőnél már számít rá. Balázsnál a súlyos sérülése átírta a történet végét, de ha nem következik be, akkor is legfeljebb a 2023-as budapesti világbajnokságig folytatta volna. Az ember megtanul együtt élni vele, hogy a versenyzői karrierjének van virágkora, zenitje, amelyet leszálló ívű pálya követ, mielőtt vége szakad. Ami nekem segített, hogy erős a klubkötődésem az Ikarus BSE-hez, amelynél mindig foglalkoztam fiatalokkal is. Kifejezettem szerettem tizennégy-tizenöt éves gyerekeket edzeni, mert fontosnak tartottam megadni nekik a minőségi alapot, amelyre építve majd továbbléphetünk.

Akkor is foglalkozott fiatalokkal, amikor Kiss Dánielt és Baji Balázst edzette?

Az én csoportom tagjai mindig olyanok voltak, mint az orgonasípok, edzettek benne harmincéves tapasztalt sportolók, húszévesek a felnőttkoruk elején és gyerekek. Emiatt hosszabb szabadságra a mai napig nem tudok elmenni, nem is tudnám megmondani, mikor voltam legutóbb. Az egyik korosztály után már jön is a következő, a felnőttek után az utánpótláskorúak – az állandó körforgás persze fárasztó, de ez is tart életben.

Mennyire nehéz motiváltnak maradni, hogy megtalálja a következő nagy versenyzőt?

Hiszek abban, hogy sikerül, ha ugyanolyan lelkesedéssel és odafigyeléssel próbálok segíteni a gyerekeknek, mint eddig. Nyilván megvan a prioritás, de amennyire az időm engedi, ugyanazzal a figyelemmel igyekszem mindenkivel dolgozni.

Még megvan a szakmai kíváncsiság önben? Most is folyamatosan képzi magát?

Talán akkora már nincs, mint, mondjuk, tíz éve, de továbbra is nyitott vagyok mindenre. Jó példa erre, hogy Magyarországon dolgozott a világ egyik legtapasztaltabb edzője, az amerikai Loren Seagrave, aki a váltókkal foglalkozott, sokoldalú szakember, akinek az ittléte is egyfajta – továbbképzés volt, amiből rengeteget tanultam.

A mérleg másik oldalán viszont ott van, hogy az elmúlt évtizedek alatt felhalmozódott bennem annyi ismeret, tapasztalat, alkalmaztam annyi bevált módszert, hogy hatvan felé közeledve már ne akarjak mindenáron újítani. Ettől persze nyitott szemmel járok, érdekel minden, ami új és izgalmas, és a tudásomat is folyamatosan csiszolgatom.

Milyen a kapcsolata a korábbi tanítványaival?

Mivel ez élsport, a közös évek alatt sokat nyüstöljük egymást – és persze voltak kisebb konfliktusaink is, hiszen nekik a saját határaikat kellett feszegetniük, nekem pedig az övékét. De a jó edző-tanítvány kapcsolatban szerintem nem is a bratyizás a fontos. Örülök annak, ha megkocogtatja a vállamat egy volt tanítványom, mondjuk, egy versenyen, hogy „Szia, Pisti, hogy vagy?”… Jólesik, amikor összefutok velük, és azt látom, hogy nem úgy élek az emlékezetükben, mint aki állandóan „kínozta” őket, hanem akitől útravalót, értékrendet kaptak, amit a civil életben is kamatoztatni tudnak.

A teljes interjút elolvashatják a nemzetisport.hu oldalon, IDE KATTINTVA!

A képen balról Kiss Dániel, Tomhauser István és Baji Balázs