A tokiói paralimpia legeredményesebb edzője volt Szabó Álmos, akinek két úszója, Illés Fanni és Pap Bianka is aranyérmet nyert. A Magyar Edzők Társaságával pályafutásáról, módszereiről, és a sikerek mögötti munkáról beszélgetett, valamint elárulta azt is, annak idején miért döntött úgy, hogy kizárólag paraúszókkal dolgozik tovább.

 

Hogyan lépett az edzői pályára?

Gyerekkorom óta úsztam, versenyző voltam, és nem sokkal pályafutásom befejezése után, 2004 körül kezdtem el gyerekeket oktatni. Igen korán éreztem affinitást az edző szakma iránt, egy időben saját egyesületet alapítottam és vezettem, ahol voltak triatlonversenyzőim, hosszú távúszóim és szenior úszóim is. Eredményesek voltunk, hiszen utóbbiak között voltak világ-, és Európa-bajnokok, 2006-ben egy hosszútávúszónk kijutott az Európa-bajnokságra, és sokáig dolgoztunk a többszörös országos bajnok, kétszeres olimpikon triatlonossal, Kuttor Csabával. Aztán dolgoztam a Jövő SC-ben, ami akkor az ország meghatározó klubja volt, és amelyben remek ifjúsági- és felnőtt korú versenyzőket edzettem, a tanítványom volt például Kozma Dominik is.

 

Mikor kezdett el paraúszókkal foglalkozni?

A pekingi olimpia és paralimpia után, 2008 őszén megkeresett két paraúszó hölgy, Engelhardt Kata és Ráczkó Gitta, akikkel látásból már ismertük egymást, és megkértek, hogy irányítanám-e az edzéseiket. Azonnal igent mondtam nekik, így kezdtem paraúszókkal is együtt dolgozni, később csatlakozott a csoporthoz Kézdi Réka és másik három lány, a 2012-es londoni paralimpia után pedig átjött hozzám Illés Fanni is.

 

Mikor kellett választania a kettő között?

Itt visszanyúlnék 2012-ig, amikor a Vasas úszó szakosztályát újra kellett alapítani, amit az egyik kollégámmal meg is tettünk, és leigazoltam oda azokat a parasportolókat is, akikkel már évek óta együtt dolgoztam. Sőt, a riói paralimpia után megvalósítottuk Fannival közös ötletünket, külön szakosztályt hoztunk létre a Vasas égisze alatt, amely évről évre fejlődött, most már szép számmal vannak úszóink. Van szakember, aki a gyerekekkel foglalkozik, és van egy segédedzőm, aki a második vonalat viszi, vagyis azokat a parasportolókat, akik már közel vannak ahhoz, hogy jó eredményt érjenek el, de még dolgozni kell rajta. A 2016-os riói játékokig ép és parasportolókkal egyaránt foglalkoztam, de az év már karcos volt, mert éreztem én is, hogy sok a kettő. Nem tudtam minden külföldi versenyen és edzőtáborban ott lenni, ami érzékenyen érintett engem és a csoportomat is. Biztos lehetett volna a kettőt együtt csinálni, de csak középszerűen, ami nem én vagyok, így választanom kellett.

 

Miért a parasportot választotta?

Ezt most sem tudom megmagyarázni, de egy percig sem hezitáltam, belső indíttatásból a parasportolók mellett tettem le a voksomat. Kicsit szívügyem is lett már, megszerettem és láttam benne kihívást, pedig a döntésemnek volt kockázata. Sós Csaba szövetségi kapitány azonban végig támogatott, pedig annak idején furán néztek rám a barátaim és kollégáim, amikor megjelentem az uszodában a mozgássérült sportolóimmal. Az indulás nem volt egyszerű, de most már sokkal jobb a helyzet, az eredményekkel jött az elismerés is, ami persze jól esik, mert rengeteg munka van benne. Nekünk kellett utat törni, eleinte szinte pályánk sem volt, most meg a Duna Aréna az otthonunk. Nem volt ez egy rövid út.

 

Jelenleg hány edző foglalkozik paraúszókkal Magyarországon?

Öt-hat kollégát mondanék, de ők integráltan dolgoznak az épekkel, én vagyok az egyetlen, aki kizárólag paraúszókat edz.

 

Milyen módszereket használ a leginkább?

Sok videó elemzést végzek, ép és parasportolókról egyaránt, szakmai cikkeket olvasok és most is járok a Testnevelési Egyetemre. Igyekszem frissíteni a tudásomat, újításokat megismerni és bevezetni, de szerintem a tapasztalat és az improvizáció fejleszt a legjobban. Ha az edző és a versenyző minden nap tud új impulzust adni egymásnak, abból lehet leginkább tanulni és fejlődni. És sokat gondolkodom. Ha például nézem a mellettünk úszó Milák Kristóf edzését, próbálom elemezni, mitől lehetne jobb, vagy mi az, amit jól csinál, és én esetleg át tudom ültetni a mi munkánkba. Szerintem fontos lenne az edzők közötti tudás átadása egymásnak, hiányoznak a szakmai beszélgetések. Ez a kapcsolat külföldön jobban megvan, mint itthon, bár úgy látom, már van némi közeledés nálunk is, az új generációs edzők egyre jobban segíthetik egymást.

 

Önnek van összehasonlítás alapja. Miben más paraúszókkal dolgozni, mint ép sporttársaikkal?

Erre azt szoktam mondani, hogy alapvetően semmiben sem más, hiszen emberekkel kell dolgozni itt is, ott is. Sőt, munkaórában talán többet is kell velük foglalkozni. Különbség talán a lelki tényező, hiszen mozgássérültként nekik érzékenyebb a lelkiviláguk, ezért jóval nagyobb empátiára van szükség. Szakmai és technikai oldalról nézve bizonyos dolgokat, módszereket másképp találok ki, mert vannak komoly nehézségek is, amiket csak az tud, aki parasportolókkal foglalkozik. De még egyszer szeretném kihangsúlyozni, hogy nagy összességében nem teszek különbséget ép és parasportoló között.

 

A tokiói paralimpián két versenyzője, Illés Fani és Pap Bianka is aranyérmet nyert, amivel a legsikeresebb edző lett Tokióban. Hogyan emlékszik vissza arra a két hétre?

Minden egyes rezdülésére emlékszem, és újra bele tudom élni magam. Annyira, hogy amikor ezt kérdezik tőlem, rögtön elönt az érzés, könnyek szöknek a szemembe, ha csak belegondolok. Tokió az én életemben, edzői pályafutásomban mindig meghatározó mérföldkő marad, és ki tudja, lehet, hogy a csúcspont volt.

 

Számított ilyen sikerekre?

Ezt sosem mondtam ki, talán még legbelül sem, pedig mindkét említett versenyzőm világranglista-vezetőként utazott ki, és tudtam, hogy velük az aranyért versenyzünk majd. De egy dolog a vágy, és másik a realitás, hiszen csak ott derül ki, mit tudunk belőle kihozni. Amiatt, hogy aztán ezeket a vágyakat sikerült elérni – két arany, két ezüst és számos helyezés –, a paralimpia kiemelkedő verseny volt számomra is, az pedig szakmai pluszt jelentett, hogy a versenyzőim, Fanni és Bia nemcsak egyéni csúcsokat úsztak a versenyszámaikban, de a világcsúcshoz is közel kerültek. Egy edzőnek ennél több nem kell, szakmai szempontból is elégtétel volt magammal szemben, mert a mondás szerint a derbi napján kell húzni a lónak, az számít igazán.

 

A tokiói paralimpia volt eddig a csúcs az ön edzői pályafutásában. Mi a következő lépés?

Tokió után két héttel én már lementem volna az uszodába, nem feltétlenül a saját sportolóimhoz, csak figyelni a többieket, és újra érezni az uszoda hangulatát. Ez a közeg engem mér régen beszippantott, mert ez nemcsak életforma, hanem hivatás. A munka folyik tovább a sikerek után is, a párizsi paralimpia csak három év, és úgy gondolom, ezeket az eredményeket túl is tudjuk szárnyalni. De ha csak megismételnénk, azt is aláírnám előre!

 

VINCZE SZABOLCS