Nem sok sportoló mondhatja el magáról, hogy búcsújakor pillanatokra megáll az élet. Márpedig a decemberi országos vívóbajnokság női párbajtőr csapatversenyén többször is megtörtént, hogy az ellenfelek spontán tapssal köszöntötték a riói olimpia aranyérmesét, Szász-Kovács Emesét, egy korszak “utolsó mohikánját”, aki ezen a napon szerepelt utolsó viadalán.

„… Szeretnénk egy új vívótermet Pasaréten, mert a mostanit már kinőttük. Jó lenne részese lenni az új terem felépülésének, látni a szakosztály gyarapodását …”

A mindig mosolygós, pozitív kisugárzású Emese csaknem harminc évet töltött a pástokon, pedig a medencében indult a pályafutása.

Kisgyerekként úszással kezdtem, de monotonnak tartottam a faltól falig haladást, minden verset elszavaltam, minden dalt elénekeltem magamban egy-egy délutáni edzés alatt – eleveníti fel a múltat Szász-Kovács Emese. – Amikor megtudtam, hogy ezentúl reggel is jönni kell, jeleztem a szüleimnek, hogy ezt nem szeretném. Nem voltam korán kelő típus, ha nem aludtam nyolc órát, én “meghaltam”. Azt hittem, a hajnali keléshez és a kevés alváshoz nem lehet hozzászokni, aztán az élet bebizonyította, hogy hozzá lehet. Persze, ehhez kellett az anyaság … – teszi hozzá nevetve Emese.

– Hogyan találtál rá a vívásra?

A szüleim szerették volna, hogy mindenképp sportoljak. Balkezességem miatt a labdával ügyetlen voltam, a kislabda inkább visszafelé repült a kezemből, mint előre. A vívásban viszont előny lehet a “sutaság”, és mivel anyukám Nedeczky-lány, bár távoli rokonságban állunk a vívócsaláddal, adódott, hogy kipróbálom. Az említett távoli rokonság miatt nem a BVSC-t választottuk, nehogy esetleg valamikor kivételezéssel vádoljanak meg, hanem a BSE-t. Felletár Györgyhöz kerültem, ám ő hamar más klubhoz szerződött, így lett Kopetka Béla a nevelőedzőm. Amikor Béla bácsi Imre Gézával a Honvédba igazolt, én is mentem velük. Szakmailag nagyon jól sikerült a klubváltás, a párbajtőrvívás fellegvárába kerültem, hiszen ott vívott Nagy Tímea és Király Hajnalka, akik akkor már világbajnokok voltak. Aztán Béla bácsi Angliába szerződött, és Kulcsár Győző lett a mesterem.

– Hogy élted meg a váltást?

Nehezen! Béla bácsival sokat beszélgettünk az edzéseken a vívásról, mindig figyelt rám, ami szerintem a jó társaság mellett nagyon fontos egy gyerek számára, és esténként ő vitt haza autóval. Jóban volt a szüleimmel, velem pedig baráti, atyáskodó volt a viszonya. Amikor 2001-ben Kulcsár Győző hazatért Olaszországból, és a Honvédban lett edző, csak azt tudtam róla, hogy nagyon nagy vívó volt, egy élő legenda. Első emlékem róla még gyerekkoromból származik, amikor egy Tokaj Expressz-versenyen a pástbrigád tagjaként segédkeztem.

Győző bácsi akkor az olaszok kapitánya volt, és anyukám hívta fel rá a figyelmemet, hogy attól a bácsitól kérhetsz autogramot, mert nagy vívó volt, négyszeres olimpiai bajnok. Az volt az első személyes találkozásunk, és az az autogramos Tokaj Expressz-műsorfüzet ma is megvan valahol…

Egy rövid átmeneti időszak után kerültem Kulcsár Győzőhöz, ami óriási változást jelentett az életemben. Említettem, hogy Béla bácsi szinte baráti viszonyban volt a tanítványaival, Győző bácsi viszont kemény, szigorú, nagyon távolságtartó volt. Egy évet így dolgoztunk együtt, és én nem éreztem jól magam. Elgondolkodtam, hogy talán nyitnom kellene felé, ezért elkezdtem beszélgetni, pontosabban kérdezgettem őt: milyen volt Olaszországban, hogy él a lánya … Ő válaszolt a kérdéseimre, de ennél több nem történt. Aztán rájött, hogy ez egyoldalú kapcsolat, majd már ő is kérdezett, elkezdtünk beszélgetni, és lassan pótapa és lánya kapcsolat alakult ki közöttünk. A Mester, így nagybetűvel, a teremben kőkemény iskolákat adott, a munka volt a fő, de azért tudta, hogy mikor lehet lazítani. A magánéletben intelligens, humoros, sztorizós ember, jó társaság volt. Végig hitt benne, hogy kihozza belőlem a nagy eredményt, ha nem hitte volna, bele sem kezd … majd egyre biztosabb volt benne, hogy Rióban, a harmadik olimpiámon, sikerül beteljesíteni az álmunkat. Akkorra már harmonikus volt a kapcsolatunk, ha kértem valamit, partner volt. Rióban a dobogó tetejére állhattam, de ahhoz, hogy odáig jutottam, kellett Kopetka Béla bácsi is, akitől nagyon jó alapokat kaptam. Ha ő és Felletár György nem szeretteti meg velem a vívást, lehet, hogy korábban abbahagyom, és nem találkozom Győző bácsival…. aki még ma is nagyon hiányzik, és néha jó lenne beszélgetni vele a vívásról.

– Kulcsár Győző halála után egy vívótársad, Peterdi András lett az edződ. Miért épp őt választottad?

A 2017-es lipcsei világbajnokság évében derült ki Győző bácsi betegsége. Andris nála vívott, és a versenyzés mellett már edzősködött is. Csak őt tudtam elképzelni edzőmként, hiszen ő látta, milyen iskolákat kaptam Győző bácsitól, milyen munkát végeztünk együtt. Sosem felejtem el, hogy egyszer, amikor Győző bácsi a műtétje után lejött a vívóterembe, mi Andrissal éppen iskoláztunk, ő nézte és mentorálta, hogyan csináljuk Úgy éreztem, akkor áldását adta a közös munkánkra … Aztán 2018 őszén Győző bácsi itt hagyott minket, 2019 augusztusában pedig megszülettek az ikergyermekeim. Tudom, sokan nem gondolták, hogy szülés után visszatérek, de Andris szívvel-lélekkel mellém állt, és belevágtunk a közös munkába. Nagy fába vágta a fejszéjét, amikor engem elvállalt, mert Győző bácsi után kellett egy olimpiai bajnokkal foglalkoznia, aki ráadásul szülés után tért vissza. Nem biztos, hogy sokan így döntöttek volna … Emlékszem, decemberben mentem le először edzésre, és márciusra már belefértem a vívóruhámba. Megcéloztuk Tokiót, hittünk benne, hogy negyedszer is kiharcolom a kvalifikációt. Azzal, hogy a pandémia miatt elhalasztották az olimpiát, nyertünk egy évet… Sajnálom, hogy nem kaptam meg a lehetőséget, hogy én vívjak a zónaversenyen – mondja szomorúsággal a hangjában, és rögtön hozzáteszi: így legalább többet lehettem a gyerekekkel. Persze, fáj, hogy így alakult, mert Andrissal sokat készültünk, sok munkát fektetett be ő is, hogy jobb legyek. Szerettem a közös munkát vele, tanultunk egymástól. Már ő is abbahagyta a versenyzést, edző lett, bízom benne, segíteni tudtam edzői pályafutását, és sikeres lesz a jövőben.

– A versenyzést tavaly decemberben befejezted, de a vívástól nem szakadtál el, utolsó klubod, a Vasas vívószakosztályának társelnöke lettél. Hogy érzed magad az új szerepben?

Nagyon örültem a felkérésnek, hogy Szilágyi Áron mellett legyek a szakosztály társelnöke. Kötetlen a munkaidőm, és ez számomra különösen kedvező, mert még “anya-üzemmódban” élem a napjaimat, fontosnak tartom, hogy délután kettőre odaérjek a gyerekekért a bölcsődébe. Anyukám sokat segít, ha kell, vigyáz az ikrekre, nélküle azt az időszakot sem tudtam volna végigcsinálni, amikor szülés után visszatértem a vívásba. A szakosztály nemrég rendezett egy nagy utánpótlás-versenyt, a párbajtőr Olimpici Grand Prix-t, amely egyben Kulcsár Győző emlékverseny volt. Így tisztelegtünk Győző bácsi emléke előtt, mivel ő honosította meg itthon olasz mintára az olimpici-sorozatot. Ennek a versenynek a szervezésébe és a lebonyolításába már a korábbinál jobban belefolytam, és nagyon élveztem. A versenyre eljött Győző bácsi felesége is, és neki megjegyeztem, hogy egy-egy asszó után olyan jó lenne elbeszélgetni Győző bácsival a kicsikről, a vívóutánpótlásról … Egyébként Győző bácsinak fontos volt, hogy a sportolás mellett tanuljunk is, nekem többféle végzettségem is van. A szakedzőit is elkezdtem, de amíg picik az ikrek, biztosan nem csábít el az edzői pálya, hiszen nagyon sok hétvégét elvesznek a versenyek, és én nem akarok elszakadni a gyerekektől. Talán ha majd őket is vihetem magammal a terembe … – mondja Szász-Kovács Emese, és lelkesen mesél arról, hogy szeret együtt dolgozni Szilágyi Áronnal, akivel hasonlóan gondolkodnak a vívásról és a szakosztály életéről.

Szeretnénk egy új vívótermet Pasaréten, mert a mostanit már kinőttük. Jó lenne részese lenni az új terem felépülésének, látni a szakosztály gyarapodását! – fogalmazza meg új vágyait Szász-Kovács Emese.

Füredi Marianne

Megjelent a Magyar Edző 2022/1 számában.