Tóth Ildikó maradandó benyomásokat hagyott a kézilabdázás iránt komolyabban érdeklődő szurkolókban. A pályafutása legszebb éveit Debrecenben töltött kapussal évtizedek óta nem találkoztam. A közelmúltban azután egy telefonbeszélgetés során kiderült, hogy a hölgy Sopronban él.

 

Innen kezdve felgyorsultak az események: előbb telefonon vettük fel újfent a kapcsolatot, majd egy jól megszervezett vonatozást követően személyesen is tudtunk hosszabban beszélgetni. A mindig kellemes beszélgetőpartner egy pillanatra meglepődött az első kérdésen.

– Kérem, mondja el élete eddigi állomáshelyeit, de visszafelé!

– Sopron, Bükfürdő, Roermond (Hollandia), Debrecen, Tatabánya, Budapest, Nyíregyháza. Utóbbi helyen születtem.

– Meddig élt a Nyírség fővárosában?

– Harmadikos gimnazista voltam, amikor a Ferencváros vezetői megkerestek és hívtak, jöjjek a Fradi junior csapatába kézilabdázni. A korábbi évekből leginkább Karmanóczki János bácsira emlékezem szeretettel, aki a testnevelő tanárom volt a Zrínyi Ilona Gimnáziumban. Ő szerettette meg velem ezt a labdajátékot, a kapuba viszont önszántamból akartam beállni. Nevetni fog, de azért akartam éppen kapus lenni, mert a hálóőrök mindig más színű dresszben védtek, mint a mezőnyjátékosok. Grosics Gyula, a fekete párduc volt a példaképem, de a gimnázium szertárában csak egy kopott, szürke mezt találtak, így a fekete helyett ezzel kellett beérnem.

– Hogyan került éppen a Ferencvároshoz?

– A gimnáziumi labdázgatás mellett én rendszeresen szerepeltem a megyebajnokságban érdekelt Nyíregyházi Spartacusban is. Valószínűleg onnan szólhatott valaki a fradistáknak. Ott dolgozott a másik, kedvenc edzőm, Szilágyi Pálné, Csuri néni. Akkor a felnőtt zöld-fehér csapat nagyon jó erőt képviselt, ez is motivált, hogy naponta láthattam őket Elek Gyula bácsi irányításával edzeni. Nekünk is volt egy ugyancsak jó edzőnk, a „Mufti” becenéven is ismert Kovács Pista bácsi, aki sajnos, már meghalt. Budapesten a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban tanultam, osztálytársam volt például a színész Mácsai Pál is. Edzőnket valamiért kibillentették, a játékostársakkal pedig elhatároztuk, hogy kiállunk mellette. Végül egyedül maradtam, bele is buktam, El is jöttem a Fradiból és meg sem álltam Tatabányáig.

– Ott milyen lehetőségek közé került?

– Bartalos Bélán keresztül érkeztem a bányászvárosba. Béláék Nyíregyházán szerepeltek egy tornán és valaki ott hívta fel neki rám a figyelmét. Számomra igen szerencsés volt ez a találkozás, mivel Béla sokat foglalkozott velem, ő csinált belőlem kapust. Pályafutásom során neki köszönhetek a legtöbbet. Vele nem olyan régen találkoztam és hosszan beszélgettünk. Maximális elismerésem illeti azért az elkötelezettségért, fanatizmusért, amivel még ebben a korban is tud beszélni szeretett sportágáról, amely maximalizmus bennem már régen nincs meg.

– Bartalossal 1979 és 1981 között dolgozott együtt, miközben a csapatot Laurencz László készítette fel.

– Laci bácsi nagyon jó edző volt, változatos edzéseket tartott, nagyon élveztem a foglalkozásait, bár én személy szerint inkább Bélát bálványoztam. Laci bácsinak volt egy nagyon érdekes szokása. Meccsek előtt mindenkit behívott egyesével a szobájába és mindenkinek ugyanazt bizonygatta: te vagy a legjobb, te vagy a legjobb, csak te tudod megnyerni a meccset! Tizenkilenc évesen én ezt a hangulatot nagyon élveztem.

– A későbbi pályafutását mennyire határozták meg a bányászvárosban töltött évek?

– Nekem maximálisan és ezt döntően Bélának köszönhetem. Két év alatt stabil NB I-es játékos lettem, amikor együtt érkeztünk a Hajdúságba Komáromi Ákossal, aki hosszú dunaújvárosi időszakot maga mögött hagyva, határozta el a váltást. Az első évben a legfőbb „szurkolnivalóm” arra irányult, hogy a LOKI ne essen ki az NB I-ből, mert akkor nyilván szélnek eresztették volna az állományt. Az akkor kialakulóban volt új együttes a kilencedik hellyel megtartotta élvonalbeli tagságát, hogy azután a következő esztendőben már a negyedik helyen zárjon.

– Kik alkották ennek az új csapatnak a gerincét?

– Jöttek sorban: Szilágyi Kati, Szántó Anna, Nagy Zsuzsa Nyíregyházáról, Medgyesiné Sáfi Márta Ózdról, a kapustársam, Kalocsai Erika, Tóth Rozi, Kádárné Eperjesi Ilona, míg Bojtor Joli már ott volt, Csapó Erika és Jeddi Mari kicsit később érkeztek. Bata Erzsi és Nagyné volt még ott a régiek közül.

– Debrecenben majdnem egy évtizedet (1981-1990) töltött el, miként emlékezik erre a periódusra?

– Sok, nagyszerű élményem fűződik a kézilabdás pályafutásomhoz, de ezek nagy többsége Debrecennel kapcsolatos. Ott lettem bajnok- és többszörös kupagyőztes együttes tagja és én alapvetően szeretem azt a várost. Ha az életem úgy alakulna, hogy holnap költöznöm kellene Debrecenbe, ez egy pillanatig nem okozna gondot. Nekem a nosztalgia az Debrecen.

– Mikor lett válogatott és ezekre az alkalmakra hogyan tekint vissza?

– Érdekes módon a válogatottságokhoz nem fűződnek különösebb élmények. Voltam válogatott Csik Jancsinál, Barabás Zsoltnál és Szabó Patyinál is, de ott soha nem éreztem úgy magamat, mint Debrecenben. Valószínűleg azért, mert ott soha nem lettem meghatározó játékos. Egy konkrét negatív esemény is mindmáig bennem maradt. Amikor a válogatott Kínába készült, kőkeményen végigdolgoztam az edzőtábort és jó formában is voltam, mégis Ácsbog Mari utazott helyettem, Hát ezt bizony nehéz volt akkor megemésztenem. Szóval a válogatottnál nem éreztem különösebben jól magamat, Debrecen az egészen más volt. Ebben bizonyára szerepe van annak is, hogy Komáromi Ákossal kilenc éven át dolgoztunk együtt, jó hangulatban.

– A hollandiai időszakot hova sorolja be?

– Akkor már harminc éves voltam és alapvetően kifelé mentem a játékból. Ezt előrebocsátva egy jó kalandként éltem Hollandiában, a Roermondnál erős csapatunk volt, bajnokok is lettünk. Akkor még nem lehetett csak úgy, ki-be szaladgálni Nyugatra és számos érdekességgel is találkoztam, tehát nem bántam meg. A hollandok nagyon szerettek bennünket, a három magyart – Szilágyi Katit, Nagy Zsuzsát és engem – és az is tetszett nekik, hogy egy kisebbített Hypobankot képviseltünk játékerőben, amihez jelentősen hozzájárult három horvát lány csapattagsága is. Az ott töltött, majdnem négy évem során mindig mi voltunk a holland bajnokok, az Európa Kupában viszont nem tudtunk komolyabb eredményt elérni. A negyedik évben már egyre kevésbé hiányzott a sport, csíptek a lövések, s amikor kapóra jött egy jó hazai szállodai állásajánlat, azonnal elköszöntünk azzal, hogy amennyiben a bajoki év során megsérülne valamelyik kapus, akkor természetesen visszasegítek.

– Felhagyott a kézilabdázással, hogy pályafutásában új sportág kerüljön a fókuszba.

– Harminchárom évesen kezdtem el teniszezni, rendszeresen és nagy kedvvel játszottam a vendégekkel, akik közül többen is dicsértek és komoly eredményeket jósoltak nekem a szeniorok között. Öt éven belül megnyertem az országos egyéni bajnokságot a 35-40 évesek között, amihez a döntőben egy korábbi válogatottat, Lukács Évát kellett legyőznöm a Folyondár utcában. Egészen 2017-ig versenyeztem, de elfogyott az időm a többnapos tornákon való részvételre. Mondhatom, a tenisznek is rengeteg élményt köszönhetek.

– Kanyarodjunk vissza az alapsportághoz. Kikkel ápol bármilyen szintű kapcsolatot?

– A debreceniekhez kötődöm leginkább, velük ötévenként rendszeresen találkozom ott, ahol megünnepeljük az 1987-es bajnokságunkat. Régebben még játszottunk is az aktuális csapat ellen, de erről már lemondtunk. A következő, 2022-ben esedékes összejövetelig is legtöbben telefonos kapcsolatban vagyunk egymással. Ami engem illet, leggyakrabban Kalocsai Erikával (korábban Pusztainé), és Szilágyi Katival beszélek.

– Annak idején mi hiányzott igazán az élsport mellett?

– Két sportág érdekelt volna nagyon. A tenisz és a sí. Egyiket sem engedte Ákos, mert sérülésveszélyesek. Amikor kiderült, hogy két edzés között elmentem teniszezni, Ákos nagyon mérges volt, így erről le kellett mondanom. Amint abbahagytam a kézilabdát, azonnal elkezdtem teniszezni és síelni is. Az öt térdműtétem ellenére mindmáig lejövök a fekete sípályákon is. Állítólag Federer is azt szeretné, ha mind a négy gyermeke síelő lenne…

(jochapress / Jocha Károly)