Van-e olimpiánk?

Péntek volt. Június 14-e, a Játékok utolsó előtti napja. 1908, London. Harmincnyolc atléta vágott neki a maratoni távnak. A korabeli tudósítások szerint a kéthetes csúnya, esős idő után először sütött ki a nap, s mindjárt tűző erővel, mintha ezzel is csak fokozni kívánná az indulók kemény próbabételét. Az angol közönséggel az történt, ami talán még soha; ezen a napon nem csupán valakikért (az angolokért, természetesen!), hanem valakik ellen (amerikaiak) szurkol, így aztán némi szomorúsággal veszi ugyan tudomásul legjobbjai hullását, de sportszerű buzdítással fogadja a stadionba először beforduló 19-es rajtszámú kis, fekete olaszt, bizonyos Pietrit. Az olasz beér a stadionba, ott azonban véletlenül jobbra fordul, a versenybírók eligazítják: balra kell futnia. Pietri lép, felmorajlik a stadion, mindenki látja: a versenyző utolsó csöpp tartalékait fogyasztja. Gyalogolni kezd, aztán összeesik. Életre mossák. Már csak húsz méterre van a céltól, amikor a bejáróban megjelenik a következő futó. Az amerikai Hayes vészesen közeleg, Pietri tántorog, a közönség őrjöngve biztatja. Az amerikai mindjárt beéri. Ekkor odafut hozzá néhány rendező, a hóna alá nyúlnak és besegítik a célba.

Nevezetes eset, Pietrit diszkvalifikálják, az olimpiai babér Hayesnek jut. De az érzelmek! Dorando példája egyszerű dologról beszél. Egy ember, aki el akar jutni a céljáig. Bukása így lesz felemelő. Győzelmek és bukások nagyszerű kavalkádja minden olimpia. Csak hát: van-e még olimpiánk?

Egy kegyetlen jóslat

Egy meleg, augusztusi éjszaka jut az eszembe. Mintha a közép-angliai Leedsben arra a napra esett volna a nyár. A Queens Hotel földszinti éttermében az asztalok már leszedve, a székek fölfelé fordítva, kivéve, amelyeken mi ültünk, négyen újságírók, akiket ott felejtett az előző esti munkafeszültség, s marasztalt a jeges Carlsberg sör és egy érdekes téma. Az olimpia. Nem valamelyik olimpia konkrétan – az csak az alapot, a kiindulást szolgáltatta –, hanem maga az eszme, a mozgalom. (Négy-öt sportújságíró összehajol…) Bob Donn, Joe Humphrys és Brian Crowther társaságában elgondolkoztató véleményükhöz jobbára csak a „nem egészen” bizonytalan és óvatoskodó kiegészítést voltam képes hozzáfűzni. Pedig jól értettem kétségeiket. Sőt! Talán én is eljutottam már az általuk ki is mondott felismerésig? Csak titkolom vagy félek tőle?

A három angol úr komor arccal temette az emberiség szép játékát, az olimpiát. Levett kalappal, kellő bánattal és gyásszal, de a „halottat” illető kétely híján. A londoni „free lancer” Bob mondta ki: „Húsz év múlva már történelem lesz… München volt a haláltánc, tomboló és grandiózus öngyilkosság tízezernyi résztvevővel, milliárdos közönséggel.” És a manchesteri Brian szomorúan bólogatott: „Hát, igen, nincs tovább. Egy darabig még erőlködik a világ, hogy fenntartsa a látszatot, de a csőd beismerése csak idő kérdése.” Nekem is ez a véleményem? Not exactly. Nem egészen. De hát miben is különbözünk? A válasszal – ismétlem – adós maradtam. Ám megoldandó feladatként azóta is izgat. (pedig nem tegnap volt.)

Miért ne legyünk pontosak? Éppen München óta. München – úgy tetszik – elsősorban váratlanságában, majd végkifejletében brutális terrortámadásával egy folyamat végét jelezte sok gondolkodó, sportot szerető, sporttal foglalkozó ember számára. Nem tudtam idézni angol barátaimnak, pedig Jokert keverhettem volna különben is nyerő lapjainkhoz, azt A müncheni Olimpiászra című hatsoros verset, amely néhány héttel az 1972-es olimpiai események után jelent meg irodalmi hetilapunkban az egyik legizgalmasabb magyar költő, Weöres Sándor nevével fémjelezve. „Ötgyűrűverseny! az emberiség játékszere voltál…” Ez a feketén koppanó múlt idő: voltál.

Személyes ügyünk

De mi is volt az a kínzó kétségbeesés, amit 1972. szeptember 6-ának reggelén éreztünk? Erre furcsa módon ugyanannak a lapszámnak egy másik oldalán felelt egy másik magyar író, Szakonyi Károly: „Mert az olimpia személyes ügyünk is volt, mert a helyszínnel már sok napon át, a napok csaknem minden órájában ismerkedtünk, a távközlő eszközök révén – mondhatnám – végül is otthon voltunk a stadionban és környékén; ott voltak a honfitársaink is, körletük közelében zajlott le a támadás. Egyszeriben a környezetünkbe hatolt mindaz, ami addig csak távoli vidékek népeinek okozott érezhető fájdalmat és félelmet.”

Mert közel volt. Közel, látványként többnyire még közelebb is, mint nem egy résztvevőjének, de főként közel – érzelmileg! Az olimpiával nem csupán elfelejtett szép gyermekkorához remélt visszatalálni az emberiség, egyben gyógyírt is kínált kínzó sebeire. A Bábel-legenda egymás meg nem értéséből nyújtott kétségbeesetten kezet. Jól érzett rá a lényegre a nagy álmodozó, kissé mindig illúziókat kergető törékeny francia báró, Pierre de Coubertin: „Azt kívánni a népektől, hogy szeressék egymást – gyerekség! Felszólítani viszont őket, hogy egymást tiszteljék, nem utópia, de ahhoz, hogy tisztelhessük egymást, meg is kell ismernünk egymást.”

El kell fogadnunk, hogy az igény erős és eredendő, különben mivel magyarázhatnánk a modern olimpiai játékok sikerét? Az olimpiai játékokat a modern emberiség akarta, mint a közeledés alkalmas eszközét, Coubertin báró csak a zseniális közvetítő szerepét játszotta. Hogy persze az újkori olimpiai mozgalom több mint száz esztendeje nem igazolta a „felnőtt” emberiség gyarapodó értelmét, bizonyítja a két háborús intervallum. Az ókori Elisz tartomány Olümpiájában még az volt a szokás, hogy az olimpia idején szüneteltek a háborúk (szent béke – ekekheiria!), a 20. század erre is másként felelt: a háborúk idején szüneteltek az olimpiák (1916, 1940, 1944).

Akkor, München sokkjában sokan gondoltuk úgy, hogy a Játékok folytatása mellett hozott döntéssel kollektíven voksoltunk Coubertin báró eszméire. Hiszen valóban, nem egyszerűen valamely testület (NOB) állásfoglalása volt ez a folytatás, hanem az emberiségé, a játékát nem engedő emberiségé. Emlékeznek talán (akik látták) az müncheni olimpiai film konokul futó dr. Hilljére, akit látszólag alig érint a közelében zajló véres borzalom. A maratoni futó vállalt feladatát kívánja teljesíteni. Futni, ahogy tőle telik. Az angol John Schlesinger kamerája nem véletlenül hozza elénk a Stadion gyászba, fájdalomba merevedett tömegét és a magányos futót, gyötrelmes-mindig-továbbjutót. Ez a két kép felesel, rímel, vitatkozik és tesz hitet – talán jól értettem – a test és a lélek mozdulása mellett. Tovább!

Emlékeinkre utaltam. Ó, igen, az emlékek! Hadd fogjak meg, kissé találomra, de mégsem véletlenül egy 1960-as pillanatot, a meleg, nyár végi Budapesten, ott tolongva egy poros Keravill-kirakat előtt. Emlékezetemben sokáig ott marad a letörölhetetlen kép: az a 400 m-es döntő, a tagbaszakadt fekete fiú, Otis Davis és a német Kaufmann, igen, a fekete bőrű atléta, akinek felsőteste szinte hátrahanyatlik abban a gyilkos hajrában, csak a láb, csak a láb, az viszi előre, a célba, a győzelembe, az öröklétbe…

Öröklétbe, igen. Nem azzal, hogy nevét őrzik az annalesek, nem; nevét, emlékét, diadalát a múló emlékezet őrzi, mert győzelme a mi győzelmünk is egyben.

Nem furcsa? Tényleg így van. Valahogy egyszerre megsokszoroztuk magunkat azzal, hogy egy amerikai néger atléta túlnőve önmagán, akkor, úgy, célba ért. Szinte – mondhatnánk most – mindegy is, elsőként, másodikként. Úgy érezte ott, akkor a Stadio Olimpico közönsége, s úgy itt, Budapesten egy kamaszfiú. Erre keressenek magyarázatot a bölcsek! A filozófus Jiří Černý egyik könyvében (A futballról komolyan!) azt mondja, hogy – a sport révén nagyobb tért hódít meg a maga számára az ember, a világ kitárulkozik, s képessé válunk, hogy nagyobb adag szabadságot kanyarítsunk ki magunknak szép, szűk és mégis tágas világunkból. („Ebben rejlik a sportnak nevezett emberi játék mélyen humanista értelme, minden modern brutalitása, agresszivitása, elidegenedése, elégtelensége ellenére.”) Ha megkérdezem hát magamtól, miért hiszek én az „Ötgyűrűverseny” erejében, tulajdonképpen nem tudok mást mondani: dr. Hill és Otis Davis miatt hiszek. Amiatt hiszek, ami velük és – általuk – velünk is történik. Mert úgy érzem, az olimpiával nem egyszerűen játékszerét veszítené el az emberiség, hanem legalkalmasabb eszközét – és megint csak: igaza volt Coubertinnek! – az egymás megismerésének, az egymáshoz való testvéri közeledésnek, önmaga kiteljesítésének…

A Bajnok arca

München sokkja nemcsak megrázott, remélhetőleg fel is rázott, figyelmeztetve és sok mindenben utat mutatva. Mindezek elmondásával azonban adós maradtam azon a leedsi éjszakán. Csak kortyolgattam a sörömet. Pedig talán ott is megértettek volna angol barátaim. És hogy miért mondom el ezt utólag, évek távolából? Kinek szól ez a különös vitairat?

Minden bizonnyal nem alkalmi barátaimnak, s nem is az olvasónak. Inkább talán magamnak. Biztatásul, hogy ne „szégyelljem” az érzelmeket, amelyek ezen a most következő olimpián is – borítékolom! – a hatalmukba fognak keríteni (engem és mindannyiunkat). Nagyszerű csaták, legendás győzelmek és drámai versenyek megélése közben, amelyeknek „harctere” többnyire éppen a hanyatlással gyanúsított olimpia lesz, a sportvilágnak ez a, minden bizonnyal örökösen, legnagyobb színpada.

Van-e még olimpiánk? Volt. Van. És lesz. De azért külön is az olvasó figyelmébe ajánlom az itt látható karikatúrát: íme, a Bajnok arca. Őrzők, vigyázzatok a strázsán!

…és idézem mindezeket a gondolatokat abból az alkalomból, hogy 2020. március 24-én a NOB és a japán kormány megegyezett a júliusra tervezett XXXII. Nyári Olimpiai Játékok egy évvel történő elhalasztásáról.