Az egykori összetettben kétszeres világbajnok, kétszeres olimpiai bronzérmes, sokszoros világcsúcstartó, Veres Győző emlékét ápoló Baráti Kör Veres halálának 10. évfordulóján Tatabányán emlékező összejövetelt tartott.

A házigazda, olimpikon, két-két alkalommal világbajnoki ezüst-, illetve bronzérmes, 75 kilóban versenyzett Stark András köszöntötte a társaság tagjait, akik közül a Veres Győző mellett leginkább kiállt Nemessányi Árpád nem tudott eljönni erre az alkalomra. Stark hangsúlyozta, hogy a kivételes sportemberre szeretnének emlékezni és emlékeztetni is ezen a napon. Isten hozott – üdvözölte a megjelenteket és átadta a szót a titkárnak, Hanzlik Jánosnak.

– A Tatán élő egykori 110 kilós súlyemelő emlékeztetett arra a tíz év

előtti, szomorú napra, amikor a Kossuth Rádóból tudták meg a visszavonhatatlan hírt: Melbourne-ben végleg elment az egykori versenyzőtárs, edző, edzőkolléga és jó barát, Veres Győző, a sportág egyik kiemelkedő, nemzetközi klasszisa. Győzőnek igen komoly része volt abban, hogy a hatvanas években a súlyemelő versenyek itthon rendre telt házak előtt zajlottak, s ahol nem ritkán világrekordok is születtek. Az az ember hagyott itt minket, aki az elméletben és a gyakorlatban egyaránt méltán volt mindannyiunk példaképe, aki a felsorolt erősségein túl jó barát is tudott lenni és aki igaz magyar ember volt. Az 1989-es rendszerváltást követően sokan bíztunk abban, hogy hazajössz Magyarországra, de ez a reményünk nem vált valóra.

Hanzliktól Benedek János olimpiai bronzérmes, pehelysúlyú emelő vette át a szót.

– Amikor megismertem Győzőt, ő már akkor világszínvonalon edzett és versenyzett. Már akkor egyetértettem vele abban, hogy a fiatal tehetségeken idejekorán be kell vonni a kemény munkába, ahol megszerezhetik a szükséges alapokat. Bagócs János, Bakos Károly, Szarvas Gábor és jómagam is akkor kerültünk a válogatottság közelébe és az elért eredményeinkben egyértelműen az ő edzéselmélete és gyakorlati útmutatásai is benne voltak. Abszolút példaképünk volt és nem tudok más szót használni, csodáltuk a teljesítményét.

A félnehézsúlyban versenyzett Anda György így emlékezett egykori példaképére:

– 1966-ban jöttem Tatabányára, Veres Győző hívó szavára. Én csak a hazai ranglista ötödik helyéig vittem, de ennek ellenére az ő bűvkörében éltem és ittam magamba a szavait, az utasításait. Soha nem vitatkoztunk vele, elfogadtuk a tanácsait és csak így fordulhatott elő, hogy ritka jó, összetartó közösséget tudott belőlünk formálni.

Rácz Károly édesanyjának öcccse volt Veres Győző. Ő így emlékezett:

– 1963-ban, amikor leérettségiztem, felvettem nagybátyámmal a kapcsolatot és elmondtam neki, hogy olyan helyre szeretnék kerülni,    ahol jól érezhetném magamat és súlyt is emelhetnék. Ekkor még a Debreceni Honvédban versenyeztem és félnehézsúlyúként ifjúsági bajnok lettem. Előbb Csepelre hívott, majd néhány nappal később Tatabányát jelölte meg célállomásként. Említette, hogy ott is jó a szakosztály, ráadásul ott már van egy debreceni fiú, a Tardy Ákos, akivel majd bizonyára jól össze fogunk barátkozni. Egészen 1973-ig együtt voltunk a bányászvárosban, ahol ő nekem nagybátyámként a második apám is volt. Ő indított el az életbe, amit nem tudok neki elégszer megköszönni.

Veres unokaöccse itt elakadt, nem bírt a könnyeivel. E sorok írója csak annyit tett hozzá, hogy az utókornak lehetősége és felelőssége is az előző emberöltők magyar hősei emlékének megőrzése.

E sorok is e célból íródtak.

(jochapress / Jocha Károly)